A pénz nem minden. Ez az egyetemes igazság az élet szinte minden területére ráhúzható, a filmkészítés aranyrögös útjain pedig hatványozottan érvényesíthető. Az utóbbi idők mutatói szerint – értem itt ez alatt a nézői és pénzügyi visszajelzéseket egyaránt – a gigastúdiók álomgyáraiban bizonyos nélkülözhetetlen összetevőkből készlethiány lépett fel. Hiába zakatolnak a hengerek, surrognak a futószalagok és túlóráznak a szorgos kis koboldok, ami végül kigördül a gyártósorról, csak egy szépen becsomagolt termék kínai pénzből, hanyagul megmunkált, tömeggyártásra szánt alkatrészekkel. Legutóbbi példa erre a most debütáló A setét torony, ami ugyan végül nem lett szánalomra méltóan nagy rakás szar (inkább csak egy kisebb kupac), de már az a teljesen felkészületlen mozinéző is kiszúrja, hogy valami gond van a filmmel, aki csak a pénztáros lányok, meg a nachos miatt megy moziba. És akkor mit szóljon az, aki olvasta is Stephen King nagyívű regényfolyamát? Valamilyen összetevők hiányoznak, amiket egyre kevesebb filmbe tesznek bele. Kicsit segítek: nem a pénz az.

Annyira nem a pénz, hogy ha a mérleg egyik oldalán csökkentjük a filmbe csorgatott összegek mértékét, úgy emelkedik a másik oldalon a hozzáadott kreatív érték, és sok esetben bizony az élvezhetőség is. Elég, ha csak egy nevet mondok: Neill Blomkamp. Hadd ne kelljen lerajzolnom az eddigi pályájának sinus görbéjét, de azt látni lehet, hogy most, hogy megint kis pénzből dolgozik az Oats Studios berkein belül, ismét érdekes és egyedi útra lépett, ahogy azt anno a District 9 esetében tette. És ha már D9, van itt egy minimál költségvetésű, Johannesburg környékén forgatott inváziós sci-fi, a Revolt, amihez pár napja volt szerencsém. Kis pénz, nagy szív és egy abszolút vállalható másfél órás reset az agynak. És most már tényleg befejeztem a bevezetőt.

A sztori szimpatikusan és őszintén egyszerű: itt vannak, megérkeztek, a nagyobb városok oda, mindenhol apokaliptikusak a körülmények, de Afrika déli részén még folynak a harcok. Egy Kenyában zajló ütközet során egy amerikai katona kapcsolatba kerül egy idegen robottal, aminek hatására nem csak az eszméletét veszíti el, de az emlékezete nagyrészét is. Rácsok mögött ébred, a szomszédos cellában egy hetyke kis francia orvosnő. Az idillt egy macsétákkal felfegyverkezett helyi banda töri meg, de a következő jelenetben rá kell jönniük, hogy a rossz emberrel baszakodtak. A szabadulás után a férfi és a nő elindulnak a legközelebbi feltételezett biztonságos zóna felé, de amíg odaérnek, gyaníthatóan kerül még rájuk pár újabb karcolás…

Amíg A Hobbit-trilógiában a dámszarvason lovagló, bicskanyitogatóan bamba képű tünde vezér, Thranduilként, vagy legutóbb A Galaxis őrzői Ronan-jeként látható Lee Pace osztja a filmben a legpontosabb golyókat, addig parntere, a Skyfallból ismerős Bérénice Marlohe a leghuncutabb pillantások felelőse. Mindketten azon dolgoznak, hogy az alacsony költségvetésű filmek egyik legnagyobb hibájaként felróható harmatos alakításokra rácáfoljanak, teszik ezt abszolút sikerrel. Pace hol kisfiúsan gyámoltalan, hol pedig a 007-est megszégyenítően profi és kemény. Megérdemelne pár nagyobb szerepet.

Az aprópénzből forgatott sci-fik másik nagy betonnal teli vödre a gyászos látványvilág. Olcsó, túlhúzott effektparádé, túl bátran és arcátlanul alkalmazva. A Revolt ezt is szépen kikerüli, persze ez nem azt jelenti, hogy ne látszódnának a képein a néhol rajongói filmeket idéző ecsetvonások, de hogy a producerek a kölykeik perselyét is feltörték a film kedvéért, az is biztos. Rengeteg statiszta, kellemesen mocskos, apokaliptikus díszletek és néhol rémálomszerű képek és hangulat, a Revoltnak egyáltalán nincs miért szégyenkeznie. És hogy biztosak legyetek abban, hogy a látvány jó kezekben van, a film operatőre az a Karl Walter Lindenlaub, akinek már van csöppnyi tapasztalata az idegenes sci-fik terén, lévén, az ő kamerája előtt zajlott le anno a Csillagkapu és a Függetlenség napja első része.

A film alatt végig az volt az érzésem, hogy egy pazarul sikerült, szilárd pénzügyi bázissal és profi stábbal dolgozó District 9 és Half-Life mash-up rajongói filmet nézek, és elméletben ez nem is áll messze a valóságtól. Mindkét mű hangulatából és látványvilágából jócskán merített a Revolt, és ha rákeresünk a rendező nevére, láthatjuk,  hogy Joe Miale már csinált egy Half-Life (Raise the Bar) és egy Assassin’s Creed rövidfilmet is (Checkmate).

Fikarcnyival sem rosszabb film a Revolt, mint a manapság moziba kerülő dollárral és jüannal vastagon kitömött látványfilmek nagyja. A kisköltségvetés buktatóit ügyesen kikerülve pedig egy újabb példa lehet arra, hogy a pénz nem minden, kellenek ide egyéb kreatív összetevők, kell a lélek és kell a szív. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a készítők látva a Johannesburg környéki nehéz viszonyokat, a forgatás után 30.000 dollárt kalapoztak össze egy Indiegogo kampányban, hogy megköszönjék a helyi lakosság közreműködését a filmhez. Követendő példa. 7/10

A film MAFAB adatlapja