Aki elég idős ahhoz, hogy emlékezzen, az azt is tudja, mit csinált aznap, amikor megtudta a hírt: az Egyesült Államokat terrortámadás érte. Szeptember 11-e fogalommá vált. Elmetszette a képzeletbeli idővonalat és többé már semmi sem volt ugyanolyan, mint azelőtt. Azon a bizonyos keddi napon minden megváltozott, nemcsak társadalompolitikai, hanem kulturális értelemben is. Hollywood, ahogy az lenni szokott, reagált. Nem volt könnyű helyzetben, hiszen egy hatalmas csapást kellett feldolgoznia: háromezer ember halt meg aznap és ekkora veszteséggel nem könnyű hős amerikaiként mutatkozni. Az alábbiakban néhány filmen keresztül mutatom be, hogy miként lehet filmre vinni 9/11-et. Mivel az írás egy témakör bemutatása körül forog, spoilerek előfordulhatnak.
Az egyik első reakció Anne Nelson The Guys című színdarabja volt, melyet még a tragédia évének telén műsorra tűztek, nem kevesebb nevekkel a főszerepben, mint Sigourney Weaver és Bill Murray. Az azonos című filmváltozat 2002-ben készült el. A darab rendezője és Weaver maradt, Murrayt viszont Anthony LaPaglia váltotta. A történet a városnak és a hősi halált halt tűzoltóknak is emléket állít. A központban Joan, az újságíró áll, aki épp memoárt ír arról az időről, amikor a támadás utáni napokban segített megfogalmazni egy tűzoltóparancsnoknak az elhunyt vagy eltűnt társak gyászszertartási beszédét. A filmben látottak is az ő tolmácsolásában jelennek meg. Joan megkéri Nicket, hogy meséljen az embereiről, milyenek voltak valójában, mert ezek fognak bekerülni a búcsúbeszédbe. A film magyar címe meglehetősen biztonsági megoldásként A torony hősei lett, de az eredeti, ami nagyjából A Srácoknak fordítható, fejezi ki leginkább azt, hogy az elhunytak valójában teljesen hétköznapi emberek voltak, akik a legnagyobb odaadással végezték a munkájukat szeptember 11-én is. A beszédírást néha megszakítják azok a képek, amikor Joan a megtört New Yorkban sétál. Vannak továbbá jelenetek, melyeket a nő csak szeretne megtörténtté tenni. Az egyik Joan és a kapitány tánca egy elkanyarodott beszélgetés után, de a leghatásosabb a film végén található: Joan a szeptember 11-ei nap eseményeit pörgeti visszafelé a második torony leomlásától egészen odáig, hogy leszállnak a gépek és mindenki hazajut, a tűzoltókocsin az osztag immár név szerint felsorolva visszatolat az állomásra. Ezek azonban csak legépelt karakterek maradnak, még képen sem elevenednek meg, a búcsúztató pillanatait látjuk éppen.
A polgármester önéletrajzi regénye alapján írt 2003-as tévéfilm, a New York lángokban – A Rudy Giuliani-sztori eseményei két történetszálon futnak felváltva. Az egyikben az ambiciózus Giuliani történetét látjuk, amint felküzdi magát, hogy a város első embereként leszámoljon a bűnözéssel és ezen belül a szervezett bűnözéssel, míg a másik a szeptember 11.-ei eseményekre koncentrál. Megtudjuk, hogy egy ilyen helyzetben mik az első teendők és azt is, hogy a felsőbb emeleten ragadtakat az óriási hőhullámok miatt nem lehetett helikopterrel kimenteni (ez számomra például újdonság volt). A film számos eredeti felvételt is beépítve hozza ismét közel a döbbenetet a nézőhöz. Az önéletrajzi filmes keretekből azonban soha nem lép ki, de nem lesz hatásvadász sem. Segít viszont, hogy jobban megismerjük Rudy Giuliani motivációit a kezdetektől egy olyan eseményig, amelynek kezeléséhez valóban erős kéz kellett. Ez a film is búcsúbeszéddel és a hős tűzoltók iránti kegyelettel végződik, majd zárszóként elhangzik a polgármester pozitív kijelentése is az összefogást látva: „Istenem, de szeretem ezt a várost!”
Az események ötödik évfordulóján a téma két nagyobb szabású feldolgozása került mozikba. Oliver Stone World Trade Centerében ezúttal roncsok alatt rekedt rendőrök és azok aggódó családtagjai vannak a középpontban. A film hasonlóan indul, mint bármelyik katasztrófafilm: minden békés, ébredezik a (valójában sosem alvó) város, az emberek munkába indulnak, majd megtörténik baj. A helyszínre érkezés képsorai rendkívül hasonlatosak a Rudy Giuliani-sztoriban látottakhoz: ugyanúgy eredeti felvételek vannak vegyítve a riadt tekintettel felfelé bámuló színészekkel. Itt azonban nem marad el a hatásvadászat sem: a torony összeomlása előtti pánikhangulatot már a Hollywood-i filmeknél megszokott lassított felvételeken láthatjuk. Az ezek utáni narratíva sem tartogat sok meglepetést, legalábbis azoknak nem, akik már láttak legalább egy filmet szorult helyzetben lévő emberekről. Az Oliver Stone munkásságával tisztában lévőknek viszont a giccs okozhat meglepetést: te tartottál életben, mondja a Nicolas Cage által játszott rendőr a feleségének, akiről az imént még a roncsok fogságában képzelődött. A stáblista végén fedik fel a tényt, hogy mindössze húsz embert sikerült kimenteni a roncsok alól. A film nincs híján az amerikaiak által igazán áhított hősképnek sem: a Michael Shannon által játszott pap a keresztfa előtt kér erőt Istentől a haza védelmére, majd előkeresi tengerészgyalogos egyenruháját és a helyszínre siet. Ő lesz az, aki kijelenti, ez háborúért kiált.
A másik 2006-os film, Paul Greengrass dokumentarista alkotása A United 93-as, amely nem a tornyok körüli eseményeket dolgozza fel közvetlenül, hanem annak a járatnak (és a stáblista tanúsága szerint az összes elhunytnak) állít emléket, melynek utasai elhatározták, hogy a saját kezükbe veszik az irányítást és nem engedik, hogy több áldozatot követeljen a reggel. A tűzoltók és a rendőrök után a civil hősök is megkapták a maguk filmes feldolgozását. A United 93-as hatását az is növelte, hogy a rendező nem bejáratott színészekkel dolgozott, egyetlen sztár sincs a filmben, sőt valódi stewardessek is szerepet kaptak. A rá jellemző rázkódós kamerakezelés is tökéletesen támogatta a történetmesélést. A fatalizmus is megjelenik: a végső kimenetelt ismerve cinikusnak hathat az a jelenet, amelyben egy majdnem elkésett utast enged be a stewardess, hozzátéve milyen szerencsés, hogy még éppen elérte a gépet. Megrázó viszont, amint az emberek felfogják, hogy a halálba tartanak és a hazahívás érdekében előveszik készülékeiket. A zárójelenet feszültségkeltő-mechanizmusa egyszerre felemelő és megrázó. Ott van benne egy izgalmas film fordulatának ígérete, de csak a pillanatnyi csönd és a stáblista marad.
Egy családapa elvesztésének feldolgozásáról szól a Jonathan Safran Foer nagy sikerű könyvéből készült Rém hangosan és irtó közel című film, melyet 2011-ben mutattak be az amerikai mozik. A középpontban egy Oskar nevű kisfiú áll, aki igen szoros kapcsolatban állt az apjával: a férfi különféle feladványokkal és történetekkel szórakoztatta őt. Oscar egy nap az apa holmija között talál egy kulcsot és elhatározza, hogy megkeresi a hozzátartozó zárat. A nyom, amin elindul, a kulcsot rejtő borítékra írt Black név lesz. Stephen Daldry alkotása egyszerre kalandfilm és felnövés-történet hétköznapi sorsok sokaságával, miközben egy percre sem feledkezik meg a fájdalmas veszteségről. A képsorokat, amiben az apa (Tom Hanks) zuhanó alakját (sokkal inkább álomszerű lebegését) látjuk, akár ki is lehetett volna hagyni a filmből, mivel egyszerre giccses és visszataszító, még akkor is, ha csak a fiú fejében játszódik le (nem tudjuk ugyanis, hogy pontosan hogy halt meg a férfi).
Míg a fentiekből egy szerethető és összetartó New York képet látunk és a Rém hangosan és irtó közelben is csak egy kisfiú szemén keresztül tűnik ijesztőnek a betondzsungel, addig az Emlékezz rám című 2010-es film Nagy Almája már enyhén szólva sem békés. A nyitójelenetben is egy metróállomáson elkövetett brutális gyilkosságnak lehetünk szemtanúi: egy nőt a kislánya, Ally szeme láttára lőnek agyon. Allen Coulter mozijában a végzet kap fontos szerepet: a Robert Pattinson által játszott Tyler összetűzésbe keveredik az időközben felnőtt Ally rendőr apjával, a fiú pedig bosszúból kikezd a lánnyal, hogy egy idő után dobhassa őt. Az ő történetszáluk klasszikus szerelmes filmről árulkodik, a film többi részéből viszont romokban lévő emberi sorsok rajzolódnak ki. A fiú is elvesztett valakit, ráadásul a testvére öngyilkossága után az apjától is elhidegült. A film végére a dolgok kezdenek rendbe jönni és Tyler épp az apját várja annak irodájában, mikor kiderül, hogy a helyiség a World Trade Centerben található. A csattanó azonban nem öncélú: ahogy az Tyler narrációjából kiderül, cselekedeteink értelmetlenek, mert nem lehet tudni mikor ki lép be életünkbe. Paradox módon mégis fontos, hogy mi magunk is cselekedjünk. Ez a nihilista felfogás segít Allynek abban, hogy végül felszálljon a metróra, amit az anyja halála óta nem tett meg.
2011 májusának elején jött Obama elnök bejelentése, miszerint egy akció során sikerült likvidálni az Al-Káida vezetőjét, a támadások felelősét, Osama bin Ladent. Amerika végre ismét hősként tekinthetett magára. A keresési hadjáratról és a hadműveletről Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza címmel került mozikba Kathryn Bigelow nagyszabású filmje 2013 elején. 9/11 eseményei a film nyitányban jelennek meg, de csak sötét képernyőn, miközben eredeti telefonbeszélgetések részleteit hallhatjuk. A bombák földjénnel két Oscar-díjat is bezsebelő rendezőnő mégsem mellet döngető hazafisággal nyúlt a témához, a film sokkal inkább dokumentarista-jellegű. Kendőzetlenül mutatja be azokat a kínzásokat, melyek segítettek a világ legkeresettebb emberének a nyomára bukkanni. A középpontban egy Maya nevű CIA-ügynök (Jessica Chastain) áll, akit miután bedobtak a mélyvízbe, munkáját bin Laden keresésének szentelte. A mozi az elfogásra szánt utolsó bő félórája sem a csillagos-sávos zászló lengetéséről szól. Az Al-Káida vezért likvidáló férfi először fel sem fogja tettét, az egész művelet rutiszerűen zajlik.
Az itt felsoroltakon túl is rengeteg filmben kerülnek elő így vagy úgy a szeptemberi nap történései. Michael Moore Fahrenheit 9/11-ét a dokumentum-jellege miatt nem részleteztem. Ő a Bush és a bin Laden család közti kapcsolatokat is vizsgálta, valamint az iraki háború feleslegességére is rávilágított. Megemlíthető az Ember a magasban című dokufilm is, mely egy francia artistáról szól, aki a tornyok közt kifeszített kötélen egyensúlyozott. Az ő története játékfilmes feldolgozást is kapott Kötéltánc címmel. Mindkettő 9/11 emlékezetéhez kapcsolódik, már csak az épületek szimbolikus jellege miatt is. Egy World Trade Centerben játszódó játékfilm idén is készült 9/11 címmel, Charlie Sheen főszereplésével, mely a torony egyik liftjében ragadtakról szól. Számos módon hozzá lehet nyúlni tehát egy ekkora nemzeti traumához.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
