Mióta az olasz filmkészítők a hatvanas években elkezdték a saját képükre formálni, a western erőszakos műfajként él a köztudatban. Szakítva a korábbi, idealizált képekkel és vadnyugati hős archetípussal, filmjeik főszereplőiként kétes erkölcsi értékekkel bíró, morálisan ingoványos életszemlélettel felvértezett, marcona férfiakat tettek meg. Céljuk ritkán nemes, többnyire a pénzszerzés hajtja őket, ha jót cselekszenek, az esetek többségében azt is csak jutalom fejében teszik. Ennek az európai szemléletváltásnak az egyik legérzékletesebb darabja Sergio Corbucci A halál csöndje című remeke, melyben az egyébként valóban hősies fő karakter és a mellé szegődött nő a filmtörténet egyik legmeglepőbb befejezését követően már nem érik meg a stáblista felgördülését. A kendőzetlen erőszak ábrázolás tehát legitim eszköz lett a westernfilmek világában, mi több, elhozta a műfaj másodvirágzását. S bár többször is temették már, a western nagyon is él. Manapság ugyan nem gördülnek le tömegesen a zsánerbe tartozó filmek a stúdiók futószalagjairól, de rendre felüti a fejét egy-egy minőségi(bb) darab, melyek készítői előszeretettel alkalmazzák az olasz iskola tanait. Van persze, hogy az ember átesik a ló túloldalára. Nos, Martin Koolhovennel pontosan ez történt.
Ezt jól érzékelteti, hogy már a film elején szemtanúi lehetünk egy csecsemő összeroppant koponyájának és egy a saját beleivel a nyakánál kikötözött férfinak. Ha Lucio Fulci a zombifilmjei sikereitől megrészegülve még a nyolcvanas években is forgatott volna westernt, hát abban láthattunk volna hasonlókat. Ekkor még egyébként reménykedtem is, hogy valami jó kis Csontok és skalpok szerű western-horror hibriddel lesz dolgom, hiszen a film főgonoszáról eddigre nem derül ki semmi, és bármiféle irányba csordogálhatott volna a történet, olyanba is, ami indokolttá teszi a néző képébe vágott válogatott borzalmakat. De sajnos nem ez történt.
És hogy ez kiderüljön, ahhoz egészen a négy fejezetre osztott film harmadik szegmenséig kell várnunk, amikorra is kiderül, hogy egy beteges családi dráma, bosszúfilm, thriller katyvasszal van dolgunk, amiben minden, de minden indokolatlanul túl van tolva. Elsősorban a játékidő. A film ugyanis több mint 140 percnyi tömény szenvedést kínál, ami talán még megbocsátható is lenne, ha a végén kapnánk valami tanulságot. A mögöttes tartalommal azonban az író-rendező Koolhoven nem igazán bíbelődött. Maximum azt tárja elénk, hogy a vallási fanatizmus és a Bibliában leírtak túlzásba vitt komolyan vétele, vagy nem megfelelő értelmezése és az őrület együtt csúnya dolgokra képesek. De ez meg eddig is nyilvánvaló volt mindenkinek, ilyen otromba módon kifejtve meg egyenesen idegesítő. Aztán ott van a gonosz pap figurája, ami működik is, egészen addig, míg ki nem derül kicsinyes és gusztustalan motivációja, mely rögtön demisztifikálja is a karakterét, innentől kezdve pedig érthetetlen hogy miképpen viselkedhet mégis úgy, mint egy slasher filmekből ismerős természetfeletti erőkkel megáldott sorozatgyilkos. Guy Pearce alakítására egyébként nem lehet panasz, rögtön sikerül megutáltatnia magát, és nem feledjük el egyhamar, Dakota Fanning pedig szavak nélkül is képes beszélni a nézőkhöz, csak éppen a közeggel vannak gondok, melyben színészi tehetségüket megvillantják. Szuggesztív a zene és remekül támogatja a film szépen fényképezett, zord képi világát. A borsodi tájak - merthogy a filmet ott forgatták - kiválóan funkcionálnak mint vadnyugati miliő. Részleteiben és legfőképp technikai szempontból tehát minőségi darabbal állunk szemben, amely pont a legfőbb alkotója túlzott művészi szabadságának és csapnivaló arányérzékének súlya alatt roppan össze. 
Csak külsőségeiben western film, thrillernek túlságosan dráma, drámának meg túl horrorisztikus. Sehogy se jó ez, pedig ígéretesnek tűnt. A végén meg még némi természetfeletti, mondjuk így Fordulatot - ha rávesz a lélek, hogy megnézd, érteni fogod, hogy miért írtam a szót nagybetűvel - is kapunk, amit nem igazán tudtam hova tenni. Persze értettem, hogy valamiféle isteni kinyilatkoztatás, nagy igazságtétel lehet mögötte, ami egyrészt jól kilóg a film addigi földhözragadt kicsinyes és gusztustalan világából, másrészt meg a totál felesleges, nihilista lezárás rögtön agyon is nyomja. De ennél a pontnál már leginkább csak azon morfondíroztam, hogy mikor ér már véget ez a kínlódás.
4/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
