A több, mint egy éves várakozásnak vége, végre megint elmerülhetünk Hawkins városának hátborzongató és rejtélyes világában. Az előző évad viszonylag kerek lezárást kapott, kérdés, vajon lehet-e épkézláb folytatást készíteni, anélkül, hogy önmagának mondana ellent a sorozat.

Egy éve annak, hogy Hawkinsban hátborzongató események borzolták a városlakók kedélyeit. Azóta semmi szokatlan nem történt, úgy tűnik, mintha a város kezdene talpra állni, elkezdődik a tanév, a szereplőink élete is visszatért a megszokott kerékvágásba. De a tavalyi események mégsem múltak el teljesen nyomtalanul, Will állandóan kínzó látomásoktól szenved, városszerte egy rejtélyes kór pusztítja a farmerek termését. Úgy tűnik, a háttérben, láthatatlanul egy félelmetes, gonosz erő munkálkodik és a szereplőinknek újra fel kell venniük a kesztyűt.

A második évad nem csak nagyobb, látványosabb és izgalmasabb lett, iskolapéldája annak, hogyan lehet már továbbgondolni az eredeti koncepciót, anélkül, hogy önismétlővé válna. Az évad a már megszokott módon dugig van mindenféle easter eggel, geggel, popkult utalással, már olyan szinten, hogy sokadik újranézésre tudunk csak majd mindent észre venni. A pláne, hogy ezeket az elemeket olyan érzékkel helyezi el az epizódokban, hogy ne legyenek zavaróak és mivel ezek mellé még egy bőven kerek történetet is kapunk, semmi okunk sem lehet panaszra. Ja, igen, a cselekmény. Így kell felépíteni hibátlanul egy történetet. Nem siet el semmit, közben mégis megállás nélkül nő a feszültség.

A régi karaktereket új oldalukról ismerhetjük meg, eddig számukra idegen szituációkban kell helytállniuk. Vagyis az évadsorán olyan emberek is komoly karakterfejlődésen mennek keresztül, akikre eddig nem is figyeltünk, vagy éppen a kezdetek óta beskatulyáztuk őket. Az új karakterek pedig úgyszintén szórakoztatóra sikerültek. Dacre Montgomery, egy ígéretes ausztrál fiatal, Billy Hargrove, az első pillanattól kezdve ellenszenves hvcs szerepében lubickol, míg például Sean Austin (a.k.a. Csavardi Samu) az imádnivaló, csupa szív Bob Newby karakterét formálja meg. Egyszerűen szereplők szempontjából minden a helyén van. Tökéletes casting, nagy karakterfejlődések, értelmes és valódi súllyal rendelkező konfliktusok és élvezetes párbeszédek. Te jó ég, a második évad rengeteg hihetetlenül vicces dialógussal van tele.

A sorozat eredeti soundtrackje is pillanatok alatt beszippant, igazi szintipop, de a nyolcvanas évek vonatkozó slágereit megint csak igazi perfekcionizmussal sikerült a helyükre illeszteni. Valamennyi alkalommal, mikor felcsendül egy ismert sláger a hideg rázott ki, a legtöbbször tökéletesen időzített módon szólaltak meg, nem csak amolyan „Suicide Squad – Óda a céltalanul bedobált slágerek-módjára”.

A horror-faktor is magasabb szintre lép az előző évadhoz képest, de ez ugyancsak az atmoszféraépítésen keresztül történik, nem pedig csupán mostanában egyre inkább túltolt jump scare használatával. Az évad tetőpontja olyan pillanatokat tartogat, amelyeket nem fogunk könnyen elfelejteni, sőt újra és újra meg át akarjuk majd élni.

A Duffer-fivérek megint valami elképesztően egyedi dolgot tettek le az asztalra. A második évad nem egy céltalan bőrlehúzás ugyanarról a témáról, hanem zseniális továbbgondolása az eredeti ötletnek. Nem is érdemes többet mondani, ezt látni kell!