Mikor a lány feldarabolja az öngyilkosság miatt meghalt barátját a búcsúajándékként kapott válogatáskazettát hallgatva, akkor tudod, hogy nem hétköznapi filmet nézel. Mégsem sokkhatásként funkcionál a jelenet, hiszen addigra már kellően megalapozott a hangulat, elmélyültünk a szürkeség és a nihil nagyon is hétköznapi bugyraiban. De kezdjük az elején.

Az indító képsorok lassú tempója és dramaturgiája két dolgot vetít előre: az első, hogy ez bizony egy hangulatfilm lesz; a második pedig az, hogy az elkövetkezendő kilencven percben minden nézői elvárás fel lesz rúgva. Egy lány fekvő helyzetben és valami megmagyarázhatatlan ürességgel a szemében simogatja egy férfi meztelen vállát, miközben mesterséges fény pulzálva világítja meg a párt. Idilli kép is lehetne, de hamar kiderül, hogy a srác vérbe fagyva fekszik a földön valahol a konyha és az ebédlő közt, a fény forrása pedig egy karácsonyfaizzó, ami egy apró fán villog immár balsejtelmesen. A búcsúüzenet elolvasása után egy darabig mozaikszerűen rajzolódik ki a történet: megismerjük a lány munkáját és barátait, miközben ő egy árva szót sem szól senkinek az esetről. Már-már azt hinni, a külső jelenetek flashbackek, olyan lassan történik érdemi lépés az elvesztett baráttal kapcsolatban (és az a lépés se lesz szokványos, amint az a bevezetőből kiderült). Most jön a lényeg! A férfi ugyanis írt egy regényt és azt kérte Morverntől, hogy küldje el azt különböző kiadóknak. A lány azonban átírja a szerző nevét a sajátjára (innen a magyar cím) és aztán… de vajon tényleg ez a lényeg?

Ebben az esetben szerencsésebb lett volna meghagyni az eredeti, Morvern Callar címet, amely a lány teljes nevét takarja és ami a film folyamán többletjelentéssel is felruházódik. Egyrészt bepozícionálja, hogy róla fog szólni, másrészt azzal, hogy felülírta a James nevet, jelzi, hogy az identitások eldobhatók/megváltoztathatók, ami a film filozófiájával is egybecseng. Morvern nemcsak sodródik az árral, hanem cselekszik: télből a nyárba utazik, belevág dolgokba, próbálja otthagyni addigi életét. De bármit csinál, a kivetettség és a nihil érzése sugárzik Lynne Ramsay alkotásának szinte minden képkockájáról, melyhez a már említett lassú történetvezetés és egészen remek fényképezés is társul. Tempója és témája ellenére is teljességgel fogyasztható film, nem egy érvágós alkotás. Sőt, kifejezetten stílusos megoldásokkal van tele: a válogatáskazetta dalára megérkezés a munkahelyre és a techno klubos belassításoktól kap egy lüktető ritmust a film.

A rendezőnő visszatérő versenyzője a cannes-i filmfesztiválnak. Legutóbb is nagy sikert aratott a You Were Never Really Here-rel, a nagyközönség számára eddig leginkább a Beszélnünk kell Kevinről miatt ismert. Az Ellopott siker című korai filmje is melankolikusabb, ízig-vérig európai darab és összességében ajánlható, mégis valami hiányozik belőle, ami igazán feledhetetlenné teszi. 7,5/10

A film MAFAB adatlapja