Az első gondolat, amely megfogalmazódott bennem még a sorozat első része után az volt, hogy „annyira 2017”! Ha azokat a kulturális termékeket kellene felsorolni, amelyek a mostanában nagyobb visszhangot kapó társadalmi problémákkal foglalkoztak, a Tűnj el! mellett a SMILF volt az a tavalyi évből, amely érett hozzáállásról adott tanúbizonyságot. A 2017-es címke tehát azt is jelenti, hogy ezek az alkotások haladtak is a korral.
A sorozat egy szingli fehér anyukáról szól, akinek egy latinótól van gyereke. A kis Larryt ráadásul nem is fiúk, hanem lányok alakítják (a gender jegyében?). Ugyan a gyerekszereplőknél megszokott, hogy ikreket alkalmaznak a készítők (ezért a többes szám), az ellenkező nem viszont felettébb szokatlan. A főszereplő szinte kihagyhatatlan és már-már klisévé merevedett fekete barátnőjét is viszontlátjuk a képernyőn. Mindezek ellenére rendkívül torzítanék, ha csak a politikai korrektség megvalósítását látnám a sorozatból.
A Koszorúslányok óta már mindenki tudja, hogy a nők is le tudnak aljasodni, ha arról van szó és a sorozat is bővelkedik olyan jelenetekben, amelyekkel ezt az állítást támasztja alá. Az említett film fürdőszobás extrémitásáig szerencsére már nem kell elmennie, de főleg a pilotot mintha végig arra a sémára húzták volna fel, hogy bemutassák a főhős tökéletlenségét és mondjuk úgy, „proliságát.” A Bridgette-et alakító Frankie Shaw kendőzetlenül őszinte és szó szerint mindent megmutat, de több karakter is hiányos öltözékben látható a sorozat folyamán. Úgy másfél éve egy filmes portálon megjelent cikk is foglalkozott azzal a témával, hogy a mindent megmutató meztelen férfi test lesz az új trend a tévésorozatoknál. A SMILF ebben is progresszív, valamint abban, hogy idősebbeket és teltebbeket is így ábrázol. Ha nem is teljes meztelenségükben, de legalább fehérneműben, mindenkit a maguk tökéletes tökéletlenségében. Megemlítendő az is, hogy ezek a jelenetek általában a történetmesélést szolgálják és nem válnak öncélúvá. Bizonyára cél volt a szépségkultusz lerombolása is, melyet az egyik jelenetben a Connie Britton által alakított, plasztikai beavatkozáson átesett és emiatt szinte tetőtől talpig befáslizott nő fájdalmai is alátámasztanak. De még a néhány epizód erejéig feltűnő Samara Weaving karaktere is rendelkezik szépséghibával, amely (anélkül, hogy lelőném a dolgot) leginkább csak egy megbocsátható fricskaként van jelen.
A SMILF ezen érdemei mellett elsősorban az anyaságról szól és arról, ahogy egy harminchoz közeli nő a világban szeretne boldogulni. Ahogy állást keres, vagy egyszerűen csak ismerkedne, esetleg a kosárlabdázós álmát akarná megvalósítani és az, ahogy ezekben általában kudarcot vall, igazán esendővé és kedvelhetővé teszi Bridgette karakterét. A sorozat főhőse tehát nem a mindent megoldani képes anya karakterét láttatja, épp ezért nem a girl-power hatja át a sorozatot. Habár, az egyik jelenetben egy jól irányzott mozdulattal kiüti a zaklatóját egy nyilvános helyen, a feminizmus kérdéséhez kissé kritikusan és ironikusan áll hozzá: miután a lányok az egyik epizódban benevezik magukat egy elsősorban férfiakat felvonultató erőnléti versenyre, hamar letörik a kezdeti lelkesedésük, miután rádöbbennek saját fizikai korlátaikra.
Dramedy révén ugyanakkor a drámát sem veszi félvállról. A karakterek sorsaiból tönkrement életek sokaságát olvashatjuk ki. A színészi babérokra törő főhős egy casting során például fél vállról elejti, hogy az apja zaklatta gyerekkorában. Ez a szál az évad zárórészében még visszatér, amikor Bridgette egy véletlen folytán elhatározza, hogy megkeresi az apját. Az epizód egy váratlan fordulatot is tartogat, miközben jól látszik a dráma és a vígjáték keveredésének egyik legnagyobb előnye: egyszerre késztetnek nevetésre és megdöbbenésre az események. A sorozat folyamán annak is szemtanúi lehetünk, mind a főhős, mind pedig az anya (Rosie O’Donnell) karakterén keresztül, hogy milyen az, ha az életünk rossz döntések, hiú ábrándok és nem megfelelő családi háttér miatt megy tönkre. De majdnem minden szereplőről elmondható, hogy cipel valamilyen terhet a vállán, melyek közül nem mind került még kibontásra, hiszen a második évadra is kelleni fog a puskapor.
Rendkívül életszagú és sokrétű tehát a SMILF, egy igazán kedvelhető főszereplővel és érett hozzáállással. Egyelőre a Shameless árnyékában (szintén Showtime produkció), nincs sok esélye kitörni, de bízom benne, hogy idővel megtalálja a közönségét Frankie Shaw önéletrajzi ihletésű sorozata. 8/10
A sorozat megnézhető az HBO GO-n
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
