A Marvel moziverzumának 18. egészestés mozija a távoli Wakanda földjére kalauzol el minket, ahol a világ legerősebb, titokzatos eredetű fémje, a vibránium található, valamint Wakanda ősi védőszellemként tisztelt Fekete Párduc.
A Marvel Studios Fekete Párduc című új filmjének hőse T’Challa, aki apja halálát követően hazatér az elszigetelt, ám technológiailag fejlett afrikai országba, Wakanda királyságába, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a trónon. Ám mikor egy nagyhatalmú ellenség ismét feltűnik a színen, T’Challa királyként és a Fekete Párducként is próbára tétetik: a félelmetes összecsapás kimenetelén nem pusztán Wakanda, hanem az egész világ sorsa áll. Árulások és veszélyek közepette az ifjú uralkodónak maga mellé kell állítania szövetségeseit és felszínre kell engednie a Fekete Párduc minden erejét, hogy legyőzze ellenfeleit és biztonságban tudhassa népét.
A filmben félelmetesen sok hihetetlen képességű színész kapott szerepet, elég csak Lupita Nyong’o, Forest Whitaker vagy éppen Michael B. Jordan nevét megemlítenünk. Sajnos azonban egyikük sem kap igazi lehetőséget tehetségük megcsillantására, ami egyfelől ugyan nem meglepő, hiszen a Marvel mozik sosem voltak kimondottan színész központú filmek, másrészt, mégis szomorú, hogy ha már egy ilyen rendkívüli színészgárdát sikerült összetrombitálni, nem kezdenek vele semmit. Persze, így is öröm őket együtt látni a vásznon és láthatóan ők is nagyon jól érezték magukat a film forgatása során, ami azért pozitív módon nyomja rá a mozira a bélyegét. Igazi karakterfejlődésen egyedül a főszereplő, T’Challa megy keresztül, akinek felelős királyként hatalmas döntéseket kell meghoznia, szem előtt tartva saját népe, de az emberiség érdekét is.
És ez az egyik olyan téma, amelynek a felszínét ugyan megkapargatja a film, de sajnos nem ás bele mélyebben. Wakanda fennállásának kezdete óta a Föld lakóinak szeme elől elrejtve létezik és fejlődik. Miközben a világ legnagyobb része szenved az emberi gyarlóság, önzés, mohóság és veszélyesen megemelkedett tesztoszteron szint következtében, Wakanda békében és nyugalomban él, védve a külvilágtól, az egyedül veszélyforrást pedig a belső konfliktusok jelenthetik. A kérdés pedig, hogy ha Wakanda királya képes lenne segíteni a Föld más nemzetein is, de ezzel bajba sodorhatja saját népét, mi a helyes döntés? Ha felajánlja Wakanda segítségét és technológiáját, számolnia kell azzal a következménnyel, hogy a világ egy része esetleg nemzete ellen fordul, és hogy a fejlett technológiájukat sokan csak fegyverként szeretnék felhasználni. Miközben emberéletek millióit menthetné meg. Ebben a kérdésben egészen határozottan állást foglalnak a film készítői, mikor T’Challa azt mondja: ”A nehéz időkben a bölcsek hidakat építenek, az ostobák pedig falakat.”
A film okosan használja és építi bele Wakanda megjelenítésébe az afrikai törzsi kultúrákat, miközben az afroamerikai közösségek is szerepet kapnak. Rendkívüli díszletek, kosztümök és izgalmas csatajelenetek gyönyörködtetik a szemünket, a probléma csak az, hogy mindent olyan kapkodva vettek fel, hogy nincs is időnk élvezni, amit látunk. A dél-koreai autósüldözéshez például több, mint 150 autót és 700 statisztát használtak fel, ebből mégsem érzékelünk semmit, egyszerűen a nézőnek nincs is ideje feldolgoznia, hogy mit látott. A végső csatajelenet egészen jól van megkomponálva, több színtéren játszódik, fordulatos és még tétje is van, és az akciójelenetek is követhetőek. Az operatőri feladatokat az a Rachel Morrison látta el, aki a Mudboundért idén Oscar-jelölést kapott, és a szakértelme meg is látszik a filmen.
Szóval az a helyzet, hogy tényleg egy álomstáb állt össze, a rendező hozta magával házi zeneszerzőjét és vágóját is, minőségi alapanyagból dolgozhattak és sikerült is egy napjaink problémáira reflektáló mozit összerakniuk, ami még szórakoztató is, mégsem tudok igazán elégedetten hátradőlni, mert ez ennél sokkal-sokkal jobb is lehetett volna. Egy igazán nagy ívű, kerek egész és nem kiszámítható történettel, nem ezzel a bugyuta, óvodás mesével, amivel a Marvel már évek óta próbálja kiszúrni a szemünket; több drámai jelenettel, vagy legalább olyan pillanatokkal, amelyekben a színészek megmutathatják, miért is kerültek fel arra a bizonyos A-listára. A humor most meglepő módon csak egyszer-kétszer sikerült sokra, reméljük a Disney, vagyis a Marvel megtartja ezt a jó szokását. Mindent összevetve egy üdítő darab lett, aminek sikerült levetkőzni a stúdió néhány gyerekbetegségét, (amennyiben lehet erről beszélni egy franchise 18. darabjánál) ez pedig mindenféleképpen egy pozitív előrelépés. Joggal merülhet fel a kritika, hogy tíz év tapasztalat és megfeszített munka után hogyan létezik, hogy ez minden, amit fel tudnak mutatni, hiszen hiába a tényleg elismerésre méltó setting, ha történet nem ér semmit. Ahogy azt ilyenkor meg szokták kérdezni, ameddig ez működik a mozi pénztáraknál, miért változtatna bármin is a Marvel? 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!