1974 és 1994 között a baltával faragott arcú Charles Bronson szinte asszimilálódott a New Yorki-i építész, Paul Kersey karakterével, akinek bőrébe a húsz év alatt öt – egyre alacsonyabb színvonalon mozgó – filmben bújt bele. Miután pitiáner bűnözők megfosztották a családjától, öntörvényű igazságosztóként népes számú rosszfiút tett el láb alól, válogatott módszerekkel, és az akkori akciófilmes trendet követve, egyre nagyobb fegyverekkel. A sorozat kultstátuszba emelkedett a zsánerfilmek kedvelőinek körében, beskatulyázta Bronsont a marcona, szűkszavú igazságosztó szerepébe, az első rész pedig a bosszúfilmek egyik alappillére, amolyan hivatkozási alap lett. Épp ideje volt már egy feldolgozásnak. Vagy nem?
Én személy szerint úgy voltam vele, hogy miért ne? Nem vagyok az a típus, aki reflexből ágálna remake-ek ellen, legalábbis nem abban az esetben, ha azoknak van létjogosultságuk, nem szolgai módon másolják az eredetit, hanem hozzá tesznek valamit, ne adj isten valami teljesen új, a saját jogán is értékes darabbá formálják át az alapanyagot. A Bosszúvágy pedig pont olyan matéria, amivel lehetne kezdeni valamit. Formálható, átértelmezhető, variálható, eladható véresen komoly drámaként és tökös akciófilmként is, illetve adott a lehetőség, hogy újra felvonultasson egy maradandó karaktert, egy remek színész interpretálásában. Éppen ezért bizakodva álltam a dologhoz, amikor kiderült, hogy a filmet Eli Roth fogja rendezni, a főszereplő pedig Bruce Willis lesz. Érdekes kombináció, és Roth nyilván nem egy rendezőzseni, de az tény, hogy a kortárs horrorfilm egyik megkerülhetetlen alakja, és abban a közegben igen otthonosan és jól mozog. Kíváncsi voltam hát, hogy mit kezd egy számára új műfajjal. Bruce Willisre meg igazán ráférne már egy jó szerep, ebben a filmben pedig megvolt a potenciál.
Aztán mikor a premiert tavaly év végéről idén tavaszra tolták, már lehetett sejteni, hogy valami talán nem frankó, az előzetesekkel pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ez a film nem lesz több bűnös élvezetnél.
Az expozíció igen hangulatos, és többet, jobbat ígér, mint amit végül kapunk. Rendőrautó száguld át Chicago utcáin, egy járőr az életveszélyesen sérült társát próbálja kórházba juttatni, mielőtt túl késő lenne. Kersey ebben a verzióban sebész, aki próbálja megmenteni a rendőrt, mondanom sem kell, hogy nem jár sikerrel, közben a másik kórterembe betolják annak gyilkosát, aki szintén lőtt sebtől szenved. Természetesen őt is Kersey-nek kell ellátnia. Persze-persze ez olcsó és hatásvadász húzás, de attól még megragadja a figyelmet, és olyan morális problémát vet fel, melyet aztán remekül végig lehet(ett volna) vezetni a filmen.
Ezután megismerjük az orvos családját, akikről tudjuk, hogy csúnyán fogják végezni. Ez kisvártatva meg is történik, betörnek a házukba, ám a rablás elfajul, a feleség meghal, a lány kómába esik. Ennél a résznél jött elő a film első nagy problémája, ugyanis az egész jelenet olyan, mintha csak gyorsan túl akartak volna esni rajta, hogy aztán kezdődhessen végre Bruce ámokfutása. Roth láthatóan próbált belevinni némi feszültséget, de totál kiszámítható minden mozzanata, és a 74-es verzió azonos jelenete még mai szemmel nézve is sokkal hatásosabb, sokkolóbb és realisztikusabb. Ráadásul itt úgy van előadva a dolog, hogy az áldozatok simán megúszhatták volna karcolás nélkül, ha nem csinálnak hülyeséget. De csinálnak. Te meg csak fogod a fejed.
Kersey tragédia utáni gyásza oly módon van ábrázolva, hogy kábé sehogy. Senki se számítson drámai pillanatokra, itt már egyértelmű, hogy a cél az olcsó, alantas szórakoztatás, melynek nevében Bruce Willis válogatás nélkül és válogatott módszerekkel fog hidegre tenni egy halom bűnözőt. Egy jelenetben Roth még arra is emlékeztet minket, hogy bizony ő a hírhedt Motel filmek rendezője. A lezárásra pedig Kersey/Willis a kezdetben bizonytalanul használt Glock-ját méretes gépfegyverre cseréli.
Aki komoly és tényleg jó bosszúmozira vágyik, annak azt javaslom, hogy vegye elő inkább a szintén Brian Garfield regényből készült, James Wan által rendezett Halálos ítéletet. Az új Bosszúvágy meg jó választás lehet, ha haverokkal összeülve, pár sör társaságában valami szórakoztató agykikapcsolásra vágysz. Mert a maga gyarló módján azért szórakoztató darab ez. Bár az igazi keménymag akkor már úgyis a legendás harmadik részt fogja inkább elővenni...
5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
