Valószínűleg nem vagyok egy túl jó képregényolvasó. Kettő, három hosszabb hangvételűt, ha olvastam életemben. Ne értsetek félre, a képregényhősöket természetesen megnézem moziban, mégis kijelenthetem, hogy kevés viszonyítási alapom van. Mégis, most úgy érzem, hogy valószínűleg a világ egyik, ha nem a legjobb képregényéhez volt szerencsém.

Craig Thompson többszörös díjnyertes művész, írja és rajzolja is az oldalakat, jelen esetben közel hatszázat. Életrajz gyanánt ennyi elég is, erre tökéletesebb célt szolgál a Takarók (Blankets), a 42 éves amerikai szerző önéletrajzi műve, hitről, családról, szerelemről, önismeretről. Addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, ez a takaró pedig talán műfajokon túlmenve is életem egyik legszebb, legvarázslatosabb darabja volt.

Először laikus fejjel összegörcsölök nektek egy-két mondatot arról, mi vár titeket, ha beszerzitek az idén itthon is megjelent 2003-as mű puhatáblás kötését, Rusznyák Csaba igényes, csilingelő fordításában. Nehogy kijelzőn essetek neki az olvasásnak, nem csak egy gyönyörű kiadásról, de egy különleges, oldalfelépítést, szerkesztést figyelembevevő narratív remekről beszélünk, ahol jelentősége van annak, hol van oldaltörés két képkocka között, vagy egy oldal kompozíciójának is. Klasszikus filmek vágását megszégyenítő megoldások, csavarok rejlenek ebben a megoldásban, színhasználat nélküli, olykor emberi, olykor már-már túlvilági festésben. Röviden: kurva szép, ha a lenti fotóim sem tudnák ezt bizonyítani.

A Takarók Thompson életének első feléről, művésszé válását megelőző, vagy épp pont arról a folyamáról mesél. Amerika hófedte tájain járunk, Wisconsin és Michigan államokban. Ez a hideg takaró nem csak a földeket, de a hangulatot, a főszereplő elbeszélő fiatalkori énjét is letakarja. Az elbeszélés javarészt non lineáris, a történet egy lényegesebb passzusában váltunk csak át időrendi sorrendbe. Ezt viszont mindig kiegészíti a múlt, annak visszasírása és tragédiája egyaránt. Ez egy önéletrajz, tehát megtörtént eseményekről van szó, de nem épp egy elrugaszkodott cselekménysorozatról beszélünk. Minden benne van, ami akár klisésé is tehetné ezt az egészet. Gyermekkori trauma, családi nehézségek, a kereszténység és a hit, az első szerelem, a lemondás, kitartani az elvek mellett, a reveláció mind végigkísérnek minket, és igazából együtt alkotnak egy érzést, melyben a fiatal Craig totális átlagsrácként éli meg tinédzserkorát. Mégis, ilyen érett, pátoszos felnövés történetet még nem pipáltam, a jó értelemben.

Miért is? Ez a fiú én is lehettem volna. Sőt, valószínűleg voltam is, meg voltatok ti is, csak itt mutatkozik meg, miért játszik más ligában Thompson. Kendőzetlenül mesél arról például, hogy a hit milyen szerepet játszott első szerelme alatt, hogyan befolyásolták az első lány, Raina iránti közelségét, érzelmeit a tanítások, milyen (egyébként gyönyörűen megrajzolt) hallucinációk gyötörtét és kényszerítették új meggyőződésekre. Ezeket nem tartja a felnőtt Thompson sem rossz gondolatoknak, nem úgy mesél erről, mintha bármit megbánt volna, mert ezek tették azzá az emberré, amivé vált, így teljes ő és a története. Vallási felhang ide vagy oda, kívülállóként is nagyon érdekesnek, már-már megalapozottnak tartottam a regénynek ezt a pikantériáját.

Nagyon okos és könnyfacsaró szimbólumokkal dolgozik Thompson, a világi és vallási elemek mind egy új ligába emelik a történetmesélést és értelmezést. Az a katartikusság, ami áthatja az egész kötetet, durva, mennyire tud működni egy rajzokra és szövegekre lekorlátolt műfajban. Kezdve a kreatív, néhol játékos, néhol drámai oldalszerkesztéssel, az, ahogy a képkockák az oldalak előrehaladtával egyre lélegzetelállítóbb hatásmechanizmusokkal kísérleteznek, mígnem elérünk a történet végéhez, ami szinte filmklasszikusokat idéző (leiskolázó?) zárótétellel vár. Egészen hipnotikus élmény volt végigolvasni a könyvet, megélni a jeleneteket. Ráadásul egy jól megválasztott ambient zongorás playlist támogatott meg ebben, fokozva a végeredményt. Csak lassan, adagokban ajánlott a fogyasztása, bátran merüljetek el az összetettebb képekben, jobb lesz így elmélyülni, mint egy nekifutásra elolvasni pár óra alatt.

Gondolkoztam rajta, hogyan muzsikálna filmadaptációban a Takarók, ha én felelnék érte, hogy készíteném el. Sehogy. Lehet, hogy az egész moziért kiált, lehet, óriási forgatókönyvírói bravúr lenne egy ilyen földhözragadt, mégis mesésen realizált történetet vászonra ültetni, de nem működne a szerző nélkül. Ez az ő sztorija, az ő lenyűgöző értelmezési, világ, szerelem és vallás iránti meggyőződései, mágikus, de emberi csomagolásban, ahol szinte minden képkocka mesterien lett megalkotva. Mi pedig nem győzünk lépkedni a hóban hagyott lábnyomok mélyedéseiben, zihálunk, nehogy egy hózivatar feledésébe merüljön az út mögöttünk és előttünk is. Valószínűleg tényleg ilyen lehet, ha az ember a szívével festi meg fiatalsága történetét.

Ha nem olvastok képregényeket, ezt akkor is ajánlom. Túlmutat a műfajon, sokkal inkább egy művészeti mestermű.

Craig Thompson - Blankets
Vad Virágok Kiadó, 2018, 592 oldal

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!