A 2000-es évek horrorfilmjeinek egyik nem kívánt hozadéka volt a vámpír-kultusz teljes meggyalázása, tiniknek szóló romantikus történetekbe való átültetése. A sötétség kárhozott vérszopóiból gyémántosan ragyogó szépfiúk lettek, akik a rémálmok helyett legfeljebb a nedves álmok számát gyarapíthatták. A mitológiai eredetük, illetőleg filmtörténeti szerepük ilyetén újraértékelése akkora pusztítással járt nívójukra nézve, amit a szentelt víz, a kereszt és a fokhagyma hármasa együttesen sem tudott volna elérni. Ezért is írok most a Spierig-fivérek (Időhurok) 2009-es, Daybreakers - A vámpírok kora című filmjéről, a két Alkonyat-rész közötti éjsötét vízióról, amely akkor némi reménnyel tölthette meg a vámpírfilmek örök szerelmeseit.
Társadalmában a vámpírok az uralkodók, az emberiség már csak az utolsókat rúgja. A még élők már csak abban reménykedhetnek, hogy nem végzik ők is életfogytukig kiszipolyozott vérzsákokként. Paradox módon kihalásuk a vámpír-uralom egyetlen fenyegetése, a vérszívók ugyanis legfőbb táplálékuk hiányában súlyos testi torzuláson mennek keresztül, amelynek legvégén a teljesen öntudatlan ösztönlénnyé korcsosult denevér-ember hibrid áll. A folyamat vizuális szemléltetése csodás alkotói főhajtás a zsáner klasszikusai előtt, míg a történeti alapvetés, a vámpírság kihalásának veszélye, a horror egy másik kedvelt berkének, a vírusfilmek hatásmechanizmusának pazar átemelése. A készítők a film elején ráadásul pimasz nézőpont-váltással a fertőzöttek szeméből közelítik a témát, Daltont (Ethan Hawke) nem a gyógymód megtalálásával bízza meg Bromley (Sam Neill), hanem a vér tökéletes helyettesítőjének megalkotásával.
A kutatónk azonban - talán csak emberségének utolsó szikrája végett - képtelen elfogadni azt a bánásmódot, amire vámpír társai kárhoztatják egykori fajukat. Szemléletét addig sikerül háttérbe szorítania, amíg Elvis (Willem Dafoe) fel nem ajánl számára egy alternatív megoldást. A film pedig ezen fordulatig működik igazán, s noha a történet csavarása szépen beleilleszthető az egyenletbe, a műfaji váltás csúnyán felborítja a várt eredményt. A neo-noir jelleget is magára öltő horror ekkor vált át egy felejthető akciófilmbe, melynek középszerű trükkjeit már csak az múlja alul, hogy a rendező-páros nem használja ki a vámpírlét nyújtotta lehetőségeket, a finálé véres lecsapásáig mintha nem is vámpírok elleni küzdelmet ábrázolnának. A fókuszpont áthelyezéséből a filmet nyitó gondolatok sem profitáltak.
A társadalmi rétegződés felületesen ugyan, de még a későbbiekben is működött, illetve a vámpírok közötti tisztítótűz szintén szép adalék volt, azonban a számomra legizgalmasabbnak tűnő szál (kárhozat-e a vérfüggő örökkévalóság) teljesen elveszett az üldözések közepette. Bromley ugyanis nem véletlenül akar vér-helyettesítőt, saját családjának tragédiája sem tántorítja el vágyától, hogy mindörökké vámpír maradjon. Drámai ellenpólusként itt jöhetett volna képbe a film kiváló maszkmesteri munkája, a metamorfózis, annak érzelmi oldalával, azonban a Daybreakers inkább a popcorn-faktort akarta megemelni. Így kiváló ötletei ellenére sem válik majd klasszikussá, azonban megtekintése a műfaj kedvelőinek javasolt, lévén történeti koncepciója bizonyítja, hogy a filmesek hiába szívják már lassan egy évszázada a vámpírok vérét, még mindig lehet róluk újat és érdekeset mondani. 6,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
