Minden Dwayne Johnson rajongótól mélységesen elnézést kérünk, amiért eddig ilyen pökhendi és figyelmetlen módon elmentünk A Szikla legújabb filmje mellett. Mi is érezzük, hogy ez nem volt szép, ezért vezeklésül fogadjátok duplakritikánkat, melyet huszonöt Miatyánk és negyvenkét Üdvözlégy Mária közt csapkodtunk be nektek, csakis nektek, ámen!
Duba Dániel: A minden hónapra jutó közepesen szar, töltelék akciófilmek júliusi versenyzője a Felhőkarcoló, ami pár hete olyan nagyon megmozgatta a szerkesztőségünket, hogy még a sajtóvetítésére se ment el senki, pedig a Sziklának van pár rajongója a köreinkben. Jelentem, én nem vagyok köztük, mégis, egyik este azon kaptam magam, hogy másodmagammal ülök a Corvin egyik kisebb termének félreeső sarkában, és azt nézem, hogy Dwayne Johnson a műlábába kapaszkodva lóg egy valószínűtlenül magas toronyház sokadik emeletének ablakából. Abban a pillanatban tudtam, hogy eme végtelenül hatalmas univerzumban pont akkor, és ott vagyok, ahol lennem kell.
Ami rögtön feltűnt, hogy a film új szintre emelte a termékelhelyezés fogalmát, létrehozva annak egyfajta antianyagát. A bevezető után rögtön azzal indít a film, hogy a feleség a telefonjával babrál, amit még egy kütyüellenes, luddita, butatelefon tulajdonos is simán felismer, hogy egy iPhone. De mégis mi a fenét keres egy iPhone egy olyan filmben, ami nagyrészt ázsiai szereplőkkel, Hongkongban, gyaníthatóan hasonló útvonalakon beérkezett valutából forgattak, mikor a Huawei és társai ilyen alkalmat nem szoktak elszalasztani? Aztán a homlokomra csapok, hogy hát persze! Hiszen a jelenet azzal indított, hogy “Drágááám, már megint nem működik a telefonom, mit csináljak ezzel a vacakkal?”
A másik dolog, ami egyből megragadt, hogy a Felhőkarcoló ugyan csak egy számítógépes utómunkával bőven megkent, vadiúj köntösbe bújtatott Dwayne Johnson eposz a sok közül, mégis, több-kevesebb sikerrel a régivágású akciófilmek emlékét idézi. A tempó, az elbeszélésmód, az egész “terroristák elfoglalnak egy épületet, és csak egy ember van, aki megállíthatja őket” felütés… mindannyian tudjuk, hogy melyik filmet idézi. Persze Johnson karaktere minden, csak nem egy John McClane, de olyan nem is lesz több, soha.
A fentiekből sajnos az is következik, hogy a Felhőkarcoló magával hozta a régivágású akciófilmek gyengeségeit is. Nevetségesen szar beszólások, zéró realitás és fizika, valamint a világtörténelem egyik legostobább jelenete, amikor a feleség “meghekkeli” a meghekkelhetetlen táblagépet egy resettel, aminek hála újra megszerzik az irányítást a toronyház felett. Na, az ilyenekhez nekem túl drága az életem. 5/10
Creativ3Form: Dwayne Johnson nem csak a legjobban kereső, de az egyik legtöbbet foglalkoztatott színész is lett Hollywoodban az elmúlt években. Nincs olyan szerep, amit ne vállalna el, ez viszont nem mindig sül el a legjobban. Elég, ha csak a felemás Jumanjit, a látványos, de totál semmilyen San Andreast vagy éppenséggel a kritikán aluli Baywatch feldolgozást említenem, de többnyire azonban sikereket sikerre halmoz. Természetesen a középszerűség és sablonosság szintjén, de még bőven az élvezhető és szerethető kategórián belül. A Felhőkarcoló hála az égnek ebbe a kategóriába tartozik.
Az eddig vígjátékokat rendező Rawson Marshall Thurber (aki dolgozott már együtt a Sziklával a Központi Hírszerzés című filmben) le sem tagadhatná, hogy gyerekkorában imádta a Die Hard filmeket, ugyan is, ha nem is olyan sok, de némileg azért található hasonlóság a Felhőkarcoló és McClane első kalandja között. Will Sawyer (Dwayne Johnson) az FBI túszmentő csoportjának a parancsnoka volt. Azonban egy balul elsült akció után elveszíti az egyik lábát, és emiatt a hitét valamint alkalmasságát a szakmája iránt. Ám a biztonság továbbra is nagyon fontos az életében, éppen ezért egy apró, önálló kis biztonsági céget indít, aminek feladata felmérni egy-egy új épület biztonságát, alkalmasságát a megnyitásra. Eddig főleg kisebb projecteken dolgozott, de egy volt FBI-os kollégájának köszönhetően most belenyúlt a tutiba. Az ő magán cégét bízták meg ugyan is azzal, hogy a Honkongban megépült, a világ legnagyobb és legmodernebb épületkomplexumát vegye a kezei, és szakértő szemei közé. A munka ideje alatt természetesen eme felhőkarcoló szállodai részében él feleségével (Neve Campbell) és két gyermekével, akik szorítanak neki és mindenben támogatják. Ám ez nem sikerült túl jól, ugyan is hiába zajlott minden tökéletesen az ellenőrzés során és hiába adott zöld utat a felhőkarcoló megnyitásának, terroristák támadják meg az épületet… miközben a családja is ott van.
Legyünk őszinték. Sablonos a sztori? Igen. Nincsenek benne váratlan fordulatok és olyan megoldások, amiket nem láttunk már korábban? Hát persze, hogy nincsenek. A karakterek hoznak váratlan és vagány döntéseket? Nos… erre inkább igen a válasz. Kimondottan tetszett velük kapcsolatban, hogy a készítők kihasználták a képességeik adta lehetőségeket. Tehát Neve Campbell karaktere sürgősségi orvos révén pontosan tudja, hogy tűz esetén a füstben egy a szánk elé tekert vizes törülköző bizony megkönnyíti a légzést, így nem szabad tüdővel vág neki az épületnek, veszélyeztetve ezzel még jobban a saját és gyermekei életét. Valamint Dwayne karaktere se csupán arra használja fel az FBI-nál összeszedett tapasztalatokat, hogy egy csapással leüsse mindenki fejét a helyéről, hanem ha az adott szituáció azt kívánja tőle, hogy menjen át MacGyverbe, akkor bizony átmegy MacGyverbe, sőt. Bizonyos esetekben még olyan hajmeresztő manővereket is produkál (a felhőkarcolóba való beugrás egy daruról vagy a felhőkarcoló oldalán való mászkálás), amire még Ethan Hunt is elégedetten csettintene. Ám a legnagyobb ereje és erénye abban rejlik, hogy egy másodpercig se nézi hülyének a nézőt, azaz sohasem akar többnek látszani, mint ami, és pontosan azt adja nekünk, amit az előzetesek után elvárnák. Egy tökéletes, székben hátradőlős, agykikapcsolós szórakozást, amin elengedhetjük magunkat, miközben nem törődünk a butaságokkal és az egyszerűségekkel. Hiszen a szerethetősége mellett piszok látványos, vagány, és hát…nos…Neve Campbel még mindig egy szemet gyönyörködtető jelenség, ráadásul a sok évnyi kihagyás ellenére piszok jó formában volt. Szóval én bátran ajánlom a Felhőkarcolót, mert tökéletes szórakozást nyújt arra a másfél órára, amíg tart, és ha pár év múlva belefutunk valamelyik csatornán, akkor nem fogunk továbbkapcsolni, hanem újra hátradőlünk, és egy vigyorral az arcunkon nézzük újra. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
