Ahogy a filmszakmában, úgy a tévés berkekben is megvannak azok a személyek, akiknek az alkotásai megkerülhetetlen klasszikusoknak számítanak. Az egyik ilyen személy David Simon, aki a Dróttal már tévétörténelmet írt, legújabb sorozatának második évada pedig hamarosan startol és ha csak fele olyan jó lesz, mint az első etap volt, remek szórakozást fog nyújtani.
A hetvenes évek elején játszódó sorozat varázsa abban rejlik, hogy nem egy adott karakter sorsának alakulását követjük végig, mint mondjuk a Breaking Bad-ben, vagy a Maffiózókban, akihez a többiek csak a hozzá való viszonyukban értelmezhetők. A Fülledt utcákban mindenkinek megvan a maga kis története. A főbb karakterek közül így a néző akár maga választhatja ki a legszimpatikusabbat főszereplőnek. A közös pont mindegyikük életében a Deuce nevű terület (New York City 42. utcájának korabeli ragadványneve), melyet korrupt rendőrök, utcalányok, stricik, drogok és a maffia keze árnyékol be.
Travis Bickle a Taxisofőrben esőről álmodozott, amely elmossa majd az utca mocskát. David Simon ezzel szemben azt igyekszik megmutatni, hogy ez csak egy külső szemlélőnek tűnik annak. Világában az éjszakai élet nagyon is magától értetődő, organikus. A szereplők szabad akaratukból döntenek a sorsukról, legyen az a testük áruba bocsátása, vagy akár a maffiának való elköteleződés. Ugyanakkor semmi sem kényszer, sőt azt is bemutatja a sorozat, hogy az egyik szereplőn keresztül, hogy van kiút, ott lehet hagyni, következmények nélkül ezt az életformát. Persze, aki ebben a világban akar érvényesülni, szigorú szabályokat kell betartania: ha áruba bocsátod a tested, jó, ha van egy stricid, mert stabilitást ad és nem leszel annyira kiszolgáltatott. Mint Candy, aki egyedül dolgozik és többször is megjárta már egy-egy agresszív kuncsaft miatt. De ha nem teljesítesz megfelelően, a stricidnél is elszakadhat a cérna. A Fülledt utcák zsenialitása abból is fakad, hogy ha csak egy mikroközösség szabályait vizsgáljuk, bármi másról is szólhatna, hiszen az élet egyéb területein sem teszünk mást, mint alkalmazkodunk.
A sorozatban szinte dokumentum-szerűen követhetjük nyomon az események alakulását. Ez azonban egyáltalán nem jelent szikárságot és távolságtartást. Épp ellenkezőleg. A Fülledt utcák az első pillanatoktól magával ránt és egészen a nyolcadik rész végéig nem ereszt. Köszönhető ez a stílusos rendezésnek: a kamera végig a szereplők közelében mozog. Többször visszatérő megoldás, hogy egy kiválasztott karaktert követ, majd róla leválva egy másik beszélgetés és egy új jelenet kibontakozása következik. Nincsenek steril, tipikusan tévésorozatra jellemző beállítások sem (mintha szándékosan kerülné őket), emellett a hetvenes éveket olyan autentikusan ábrázolja, hogy az ember joggal érezheti, hogy nem is egy sorozatot néz, hanem magát az életet követi nyomon. A filmekben általában idealizált, sohasem alvó New Yorkot pedig végre úgy láthatjuk, ahogy akkoriban kinézhetett: szemetesen, összefirkált falak és neonfényes feliratok mellett kéjelgő láncdohányos prostituáltak és röpke élvezetet kereső kuncsaftok között. Távoli felvételek alig vannak a városról, hiszen pont az ellenkezője a cél. Egyszer az építés alatt álló World Trade Center is feltűnik egy pillanatra, de csak a héttérben. Szerepe egy gesztus a készítők részéről, másrészt a sorozat pontosabb idejét is segít belőni. Természetesen a jelmezek, az autók és a belső terek is korhűek és hozzájárulnak ahhoz, hogy a néző a hetvenes években érezze magát. A zenehasználat viszont minimálisra van véve. Logikus is, hiszen a város zaja és az egyéb zörejek épp elegendőnek bizonyulnak. Jó, ha két darab zenei montázs van benne és hiányuk is csak ekkor tudatosul, szinte rákoppintva a néző orrára, hogy mégiscsak fikciót lát.
Életszerűsége a karakterek mikrotörténeteiben is visszaköszön. Nem esnek át nagy fejlődésen, cserébe egyszerűen csak lélegeznek, próbálnak boldogulni. A James Franco által játszott Vinnie látástól vakulásig dolgozik, hogy ikertestvére adósságát kifizesse, majd a maffia kötelékében talál segítségre. Abby (Margarita Levieva) az egyetemet hagyja ott és vállal munkát Vinnie mellett a bárban; Lori (Emily Meade) Minnesotából érkezik egyenesen egy strici karjaiba; Candy (Maggie Gyllenhaal) pedig, egyedül dolgozik utcalányként és ő lesz az, aki először belekerül a felnőttfilmek világába. Ők és mellettük számos más karakter történetei mozaikszerűen bontakoznak ki a nyolc rész során. Ez a narratíva magában hordozza azt, hogy ne fulladjanak unalomba az epizódok, ugyanakkor pont a sok szereplő miatt nem tudhatja elsőre a néző, hogy kinek lesz később fontos szerepe (lesz olyan, aki csak egy epizódra tűnik fel). A sorozat talán az egyetlen negatívuma is az életszerűségéből fakad: egyenként vizsgálva a karaktereket, rengeteg lezáratlanságba botlunk, és több érdekes szereplőt csak felszínesen ismerhetünk meg.
Végül a zene (vagy annak hiánya), a díszletek és az operatőri munka után már csak a színészek maradtak hátra. James Francót lehet kedvelni vagy nem, de el kell ismerni, hogy számos komolyabb szerepben bizonyította rátermettségét. A Fülledt utcák fontos projetje lehet, hiszen ikerpárt alakítva duplán is brillírozik, rendezőként két epizód köthető a nevéhez és ő az egyik executive producer is. A másik húzónév Maggie Gyllenhaal, aki több szempontból is egy erős női karaktert kapott: egyrészt egyedülálló anya; másrészt, mint említettem, az éjszakai életben is egyedül igyekszik helytállni. Ehhez pedig színésznőként is bevállalós volt, de színésztársai nem különben.
Összességében a Fülledt utcák egy remek sorozat. Míg társai azon versengenek, hogy minél egyedibb történettel rendelkező és különleges alkotást tegyenek le az asztalra, addig a New York-i éjszakai életet bemutató széria az életszerűségével hoz újszerűt. A hamarosan induló második évad előtt (meg egyébként is) kötelező pótolnivaló. 10/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
