A 2012-es bemutató óta meglepően sok ismerősömtől hallom a mai napig, hogy ismeretlen maradt számára ez az értéktelennek hitt, folyóba visszadobott csiszolatlan gyémánt. Igen restellném, ha pont az egyik örök, személyes kedvencem, nevem 50%-ának tulajdonrészét birtokló karakterről és történetéről nem ejtenék meg egy értekezést. Csak halkan jegyzem meg, hogy a megíráshoz szükséges felfrissítés érdekében, a megtekintéseinek száma ezzel 14-re nőtt. Bravúros teljesítményre vall, hogy sokadik alkalommal, már a szereplőkkel együtt mormolt dialógusokkal is le tud kötni a film minden képkockája. Valószínűleg meg nem született kisfiam is szemrebbenés nélkül lenne Dredd-re anyakönyveztetve, predesztinált bírói karrierrel. Kár, hogy erre itthon nem mindenki vevő. Öveket be, judgement time…
Fussunk csak rá erre kicsit messzebbről. Mint ismeretes, létezik egy 1995-ös alapmű, melyet nem nevezünk nevén, csak eldugott késdobálók borgőzös, poros sötétjében, félve suttogja egymás közt egy szűk réteg, de még ők is szégyellik talán. Én nagy rajongója vagyok a 90-es évek filmiparának, igazi titánokat szült e letűnt évtized, de amit ezzel a szerencsétlen Dredd Bíróval tettek, az hasonlatos egy célját vesztett RPG rakétához, ami valahol a szemektől rejtve, a horizonton túl landolt a porban, besülve. A korra jellemző összes, bájosan bugyuta húzást szorgalmasan felvonultatta, amik ráadásul iszonyatosan rosszul öregedtek. Ezekre nem térnék ki, de úgy érzem, sokan nyüszögnek fel most velem az emlékektől megrohanva. Elég csak egy nevet említenem: Rob Schneider. Ugyanakkor a gumiarcú Stallone sem karrierje zenitjét könyvelhette el akkoriban ezzel a vállalással. Ez a minőségű szereposztás ma valahogy egy Dwayne „The Rock” Johnsonban és hű utánfutójában, Kevin Hartban öltene testet. Ugye érezzük, hogy mi a baj?
Szerencsére a csekély, de annál jelentéktelenebb munkásságú Pete Travis rendező, tőle szokatlan módon igen kemény kézzel nyúlt a témához, és életében először nem köt kompromisszumokat. Mindent fellocsolt benzinnel, amit eddig ismertünk, és csak egy kartondoboznyi holmival sétált ki a felgyújtott Igazság Csarnokából. Megivott egy kávét, amíg földig égett, majd visszabattyogott, és építkezni kezdett. A kimentett kellékek kevesen voltak, de a megrögzött rajongók és igazi, tökös akciófilmre vágyók számára maga a mámor, ami köré 2012-re fel is húzta a most már csak „Dredd”, vadhajtásoktól és sallangoktól mentes, impozáns panteonját. Semmit nem kell köszönnie az elődnek, mégis mély tisztelettel bánik az emlékével és az átemelt, újragondolt panelekkel. Elsőrangú casting, színészvezetés, látvány, autentikus stílus, élénk ritmus, libabőrgenerátor zenei aláfestés.
Dredd testesít meg mindent, amire egy kárhozott világnak szüksége van a napról-napra vívott rendfenntartás küzdelmei során. A hivatásával végsőkig elkötelezett, hétköznapi ember, leolvasható érzelmeit és reakcióit egy arctalan testület sisakja rejtekében tartja, így tolva magát távol emberi mivoltától és az intézkedés közben, vele kapcsolatba kerülő polgároktól, kötődések kialakulásától. Hús-vér robot, aki csak akkor kérdez, ha szükséges, minden másra ott vannak a törvények és a protokoll. Munkaidőben nincs helye moralizálásnak. Külön imádtam, hogy végre valaki megértette, Dredd sosem veszi le a sisakját, ő A bíró. Egy első Dredd filmnél senkit nem érdekel a magánember nyafogása, ha egyáltalán akadnak is valamiféle érzelmei. Személyiségének boncolgatása körülbelül 3 mondat erejéig kap teret, ami így tökéletes, egy esetleges folytatásban aztán lehetett volna lassanként tovább fejteni ezt az egyébként érdekes szálat. Karl Urban elhozta azt a szerepben, amire igazán kevesen lettek volna képesek. Pusztán a fél arcával, hangjával és testbeszédével mesél el mindent magáról. Átjön az állatias valója, a tajtékzó düh áztatta, mégis kemény önkontroll alatt álló jelleme. Látod, amikor kattog az agya valamin, és néha bizony elő-elő villannak emberi oldalának gyengédebb vonásai is, de mindezt az avatatlan szemek elől palástolva. Táguló orrlyukak, összeszorított fogsor, feszülő arcizomzat, hangtalan száj, korlátozott beszéd mennyiség. Ennyi állt rendelkezésére. Azt mondja egy közkeletű mondás, hogy a fasza csávók sosem néznek a robbanásba. Szerintem meg pont de. A még faszábbak balta arccal nézik végig, ahogyan Dredd. Zseniális! Tudjátok ki képes még erre? Tom Hardy, korunk egyik legnagyobb „A” listás színésze. Az a Tom Hardy, akiért rajong a szakma és emberek milliói. Hát ezt a szintet hozta Karl Urban. Tán még a vállát sem veregették meg érte.
Dredd társát, Anderson Bírót alakító Olivia Thrilby is megállja a helyét, semmi extra, de korrekt támogató személyzete és testületen belüli ellenpontja a főszereplőnek. Érdekes, hogy ő viszont különböző okokból nem visel sisakot a film egésze alatt, ami valójában eszméletlenül jól emeli ki minden közös jelenetükben mindazt, amit Dreddről és az arctalanságról írtam feljebb. Egy matematikai művelet két úton van levezetve előttünk, mi dönthetjük el, hogy mi melyikkel rokonszenvezünk. Újabb, baromi jó, tudatos húzás a rendezőtől!
Na, és Lena Headey neve ugye mond valamit...? Persze, hogy… a szemünk láttára tette le a Trónok Harca Cersei-jének korai alapjait, azé a Cersei-jét, akit ma két pofára, merőkanállal zabál a közönség. Ja, hogy itt nem egy túlértékelt, divatos, királyvári Barátok Köztben tette mindezt? Akkor lényegtelen. Pedig a hátamon feláll a szőr az elmebeteg karakterétől a mai napig. Méltatták szerintetek?
A történetről nem véletlenül nem beszéltem eddig, mert az bizony faék egyszerű, ami ráadásul koppintás is a nem különben jól sikerült indonéz filmről, a „The Raid”-ről, ami csupán 1 évvel korábban érkezett a mozikba, már ahova. Gyanús, de igazából megbocsátható bűn, ha úgy nézzük, hogy a világ egy igen kis szegletére korlátozódott terjesztésű művének alapfelállásából emelt át, viszont azt megbízhatóan hozta. Ijesztő egyébként, hogy a film témája csupán nagyítót tart jelenünk néhány aktuális problémája fölé, hozzá sem kell tennie, kicsiben már most is ez megy.
Ami különösen tetszett még a filmben, azok az apró, rejtett részletek, utalások, melyekből csak sokadik újrázásra akad rá az ember. Én 14. alkalommal is felfedeztem egy újat magamnak.
Nem lehet elmenni olyan képek mellett sem, amikor 3 gatling ágyút telepítenek sokat sejtetően egy kisfiúval szemben és pontosan tudjuk, hogy pár pillanat múlva mi fog történni.
Nem lehet nem megemlíteni a zenét, ami minden pillanatában a helyén van, amivel Paul Leonard-Morgan örökre bevéste magát a szívembe. Az az igazi vaskos, menő gitár riffekkel tarkított főtéma bármikor elhiteti velem, hogy halhatatlan vagyok.
Mindenképpen szót kell ejtenem egy mára szinte teljesen kihalt, de legalábbis az impotencia legmélyebb bugyraiba süllyedt akciófilmes eszközt, amely pontosan a ’90-es évekből annyira, de k*rvára hiányzik nekem! Ez nem más, mint az egysorosok intézménye. Itt úgy ott van, hogy ottabban nem is lehetne. Ha nyílik Karl Urban szája, tudod, hogy figyelned kell, miközben a vér is megáll az ereidben. Személy szerint én beleborzongok a szövegeibe.
Ezt a filmet nem fogja mindenki szeretni. Tudni kell, mi elé ülsz le, mi Dredd, mint jelenség. Se üres fejjel, se paradigmaváltó sci-fi reményeivel ne közelíts hozzá, állj meg valahol félúton, mert csalódni fogsz. Hegyekben tornyosuló, kilőtt tárakra vágysz? Ennél azért többről szól. Lapozz. Interstellar hívőként vonakodva adsz alább agycsikorgató gondolatoknál? Ennyiről azért nem szól. Lapozz. Ettől függetlenül azt mondom, képes lehet megtalálni a helyét bárki szívében. A magam részéről lesz még 15. is...
Végszóként összegezve még kitérnék rá, hogy anno mire hivatkozva kaszálták el a filmet, minek okán fulladt érdektelenségbe. Túl erőszakos. Egydimenziós sztori. Nem volt különösebb üzenete. Ennyi. Ennyi elég volt, hogy a filmet születésének pillanatában megbuktassák, olyannyira, hogy a készítőknek a film KELLÉKEIT is el kellett adniuk árveréseken, hogy minél kisebb veszteséget termeljenek világszinten. Jól látod, veszteséget. Azért, mert nem felelt meg a kor minden elvárásának, nem puhították fel gyerekeknek, nem térdelt le a könnyen eladható merchandising termékek világának, nem reflektált eléggé fajsúlyos társadalmi problémákra, hanem vette a bátorságot és megalkották minden idők egyik legnagyszerűbb rajongói alkotását. Szívem szerint én inkább koptatok rongyosra egy tisztelettel és odaadással készült, ugyanakkor elhasalt filmet, semmint bálványozzak egy mai felfogásban káprázatosnak számító fércmunkát, aminek mi sem lehetne jobb példája, mint a Disney által habosított, vattacukorral mélytorkozott Star Wars univerzum. Iszonyúan elszomorít, hogy a film elbukott, valószínűleg örökre eltemetve mindazt, amit még az események után képzelt a költő, pedig nagyon szívesen megnéztem volna a folytatást. Elbukott, mert zengtek az ócsárló és negatív hangvételű kritikák. Már eltaposott hajtás volt, mire az első turnusok megnézték volna bárhol is a világon. Ez nem 2012-ben kezdődött, de ami megrettent, hogy nem is látszik a vége. Nagyon káros ösvényen lépdel ma Hollywood. Szó nélkül 9/10.
Hősi halottunkon tán egyszer még nyílhat virág…
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
