J.K. Rowling varázslóvilágának introvertált zoológusa visszatért a vásznakra, hogy az általa oly kedvelt különös lények után kutatva még mélyebben belebonyolódjon abba az egész világ sorsára kiható eseményláncolatba, melyet írója oly nagy szabásúra tervez, hogy 5 filmbe fog majd csak beleférni. A két éve bemutatott Legendás állatok és megfigyelésük ugyan közel sem szólt akkorát, mint a híres előd, de egy egész korrekt film volt, ami akár bizakodással is eltölthette az írónő által kiötlött mesevilág rajongóit afelől, hogy az elkövetkezendő években ismét varázslatos moziélményekben lehet majd részük, olyan eseményszámba menő filmekben, amiket tűkön ülve várhatnak majd. Most, hogy a második etap is napvilágot látott, ez már sajnos egyre kétségesebb.

A Grindelwald bűntettei ugyanis ezer sebből vérzik, ami valószínűleg a legelfogultabb rajongóknak is fel fog majd tűnni. Sőt, lehet, hogy nekik fog majd csak igazán. Kezdjük rögtön a film címe és tartalma közti koherencia problematikájával – amitől persze jelen recenzió tárgya még egy zseniális darab is lehetne, na de mégis. Az a helyzet ugyanis, hogy a film központi karaktere, aki feltételezhetően az egész sorozat fő antagonistája is lesz, valóban a nevezett Grindelwald (Johnny Depp kissé megfáradt, rutinból hozott alakításában), arra viszont nem ebből a filmből kapunk választ, hogy mik is az ő nagy bűntettei. Eszméje, világnézete van, és bár eszközei meglehetősen radikálisak és vitathatók, azt be lehet látni – egyelőre legalábbis – hogy miért teszi azt, amit.
Legendás állat se sok van a filmben, bár az már két évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy a későbbiekben ez a szál teljesen mellékvágányra kerül majd, így viszont sok értelme nincs is a dolognak. Pedig tiszteletüket teszik furcsa kreatúrák ezúttal is, köztük egy lenyűgöző megvalósítású japán vízi démon, egy úgynevezett kappa is, ám amilyen hirtelen fel, úgy el is tűnik. A legendás állatoknak semmiféle befolyásuk, ráhatásuk nincs a történet alakulására, jelenlétük pusztán truváj, bazári szenzáció, pont úgy, ahogy a film egyik jelentében is ábrázolva van. Ez pedig elég olcsó húzás, kiváltképp annak fényében, hogy az egész filmfolyam origója egy vékony kis kötet, ami a szóban forgó lényekről szól.
Essen itt szó a megszállottjukról, filmünk főhőséről, Göthe Salmanderről (Eddie Redmayne) is, akinél az eddigihez képest nem hogy karakterfejlődést, hanem inkább dekonstrukciót tapasztalhatunk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az itt ábrázolt Salmander olyan, mintha az előző részben bemutatott karakter karikatúrája lenne. Értem én, hogy egy totálisan magába forduló, naiv és jólelkű figuráról van szó, aki jobban ért az állatok, mint az emberek nyelvén, de míg ez korábban többnyire finom gesztusokkal, vagy éppen hatásos jeleneteken keresztül volt bemutatva, addig itt egyszerűen túl van magyarázva és gyakran már-már kínosan erőltetetten van előadva. Redmayne már többet tekinget zavartan oldalra, mint partnerei szemébe, a zárkózottsága mellett is megnyilvánuló talpraesettsége, amit korábban tapasztalhattunk, itt már csak lépten-nyomon érhető tetten, így már nehéz elhinni, hogy ő lesz az, aki majd megmenti a világot. Mert hát végső soron úgyis erre megy ki a játék.

Hogy őszinte legyek nekem ez az egész Legendás állatok a Warner stúdió kétségbeesett próbálkozásának tűnik, hogy ha már képregény fronton lenyomta őket a Marvel, ne csak a nyilván szűkebb réteget vonzó óriásszörnyes univerzumukat tudják felmutatni, mint aranytojást tojó filmes franchise. Harry Potter már a múlté, de azért csak ki kéne még sajtolni belőle pár száz millió dollárt valahogy. Nem tudhatom persze, hogy Rowling mennyire írja ezeket a forgatókönyveket szívből és mennyire érzi bérmunkának, mindenesetre az érezhető, hogy nem lobog már mögöttük az a tűz, ami korábban egy egész generáció meghatározó kulturális élményét fűtötte. Két éve még pislákolt ebből valami, de most az volt az érzésem, hogy a parázs is kezd kihunyni. A Grindelwald bűntetteit olyan nézni, mint amikor gyermekkori barátainkkal újra akarjuk élni a múltat és valami olyasmit csinálni amit 15-20 évvel ezelőtt. Elképzelhető hogy a program végül szórakoztatóra sikerül, de érezzük, hogy az egész csak játék, üres, nosztalgiába csavart önáltatás, és végső soron ez így már inkább lehangoló. Jó példa erre a filmben az, amikor ismét a Roxfort falai közé repítenek el minket. Egy pillanatra megdobban az ember szíve, aztán rájön, hogy a régi jó ismerősök már nincsenek ott, vagy ha mégis, akkor nem a megszokott formában, és amúgy is olyan kiüresedettnek tűnik az egész, szó szerinti és átvitt értelemben is. Felvezetésre kerülnek ugyanakkor érdekfeszítő dolgok, amikre a későbbiekben akár még jó filmeket is lehet majd alapozni, sőt jobban belegondolva másból sem áll ez az epizód, mint ezen felvezetések néha kissé kusza egymás mellé halmozásából. Puszta átvezetésnél viszont azért jogosan többet vár az ember egy több mint két órás nagyszabású fantasy filmtől még akkor is, ha tudja, hogy egy öt részes kaland második fejezete az, amit lát. Ugyanakkor lehet, hogy egy rendezőváltás se ártana majd a későbbiekben, mert nagyon úgy tűnik, hogy ahogy Rowling, úgy David Yates is már csak rutinból, és szív nélkül irányítja a varázslóvilágot. A végeredmény így bár nem bűnösen rossz, de korántsem legendásan jó - csak hogy a címhez visszakanyarodjunk – hanem leginkább olyan semmilyen. Ez a film nem varázsolja el az embert, inkább csak hagyja kétségek közt vergődni. Leginkább afelől, hogy mit várjon majd a következő epizódtól.

5/10

A film MAFAB adatlapja