Kicsit messzebbről fussunk neki. 2018. hangos év volt a filmiparban. Túl hangos. Az egyébként is harsány, általános marketing hadtest robajló, mindent eltaposó káros tevékenységét szépen fokozza - mondhatni katalizátora - a legtöbb nagyobb, mainstream cím megjelenését övező, menetrendszerű feminista, pc, social justice warrior stb… hisztéria és hangulatkeltés.
Pici off: legnagyobb kedvencem most a csodálatosan indokolatlan CGI Oroszlánkirály szinkronja körüli habverés, hogy melyik állatnak lehet néger hangja, mexikói hangja, ez mennyi mindent üzen, ez rasszista, az sztereotip, ez fujj, régen is az volt, csak nem beszéltek róla blablabla… lepereg az agykérgem. Régebben szimplán helyén tudta kezelni az emberiség ezeket a kényesebb témákat, jó ízűen lehetett röhögni olyasmin, aminek sírján ma tiszavirág életű népszerűséget és lájkokat üldöz minden attention whore (figyelemprosti) médium. Pontosan ezért nem készülhetnek el mostanság olyan zseniális filmek, mint 20-30 éve. Nagyon visszás. Na visszakanyar…
Amiért tehát bosszantó az egész, ha csak egy pillanatra nem figyel oda az ember, úgy elviszik e jelenség sűrű sötétjébe, hogy a közben surranópályán érkező mesterművek félő, hogy észrevétlenek maradnak a kevésbé szemfüles nézők előtt. Pedig bőven vannak itt más, termékeny területek is, ahol a minőség még mindig nagyobb becsben van tartva a mennyiségi sorozatgyártásnál. Egy ilyen vidék gyümölcseként ért be Dánia gondozásában mai páciensünk is, ami szégyen rátok magyar forgalmazók, amennyire én tudom, csak művészmozis megjelenésig jutott itthon. A skandináv világ vadregényes története és kultúrája az átlagnál mindig is jobban foglalkoztatott. Karnyújtásnyira hever tőlünk ez a 6 országnyi vastag, felnőtt mesekönyv, mely csak arra vár, hogy megfelelő alázattal és tisztelettel felnyissuk azt. Igazi kincsek röppennek ki időről időre lapjai közül. Gazdag múltjukban gyökerező, egyedi látásmódjuk markánsan elhatárolja őket még az európai értelemben vett szokványostól is, legyen az bármelyik művészeti ág. Filmjeikben ez leginkább a szúróan realista ábrázolásban és a különleges, nyomasztó hangulatban csapódik le, ahol vígjátékaik is kapnak egy sajátosan sötét és abszurd tónust.
Az eddigiek alapján kristálytisztán rajzolódik ki a válaszhoz vezető út, mégis felröppent bennem a kérdés, ugyan, mire gondolhatott a szinte még szűzkezű Gustav Möller író-rendező, amikor elhatározta, hogy filmre viszi a következőket:
Asger Holm járőr felfüggesztését tölti az ellene folytatott vizsgálat lezárásáig egy kétes hátterű ügyben. Míg helyzete tisztázatlan, a 112-es segélyhívó diszpécseri központjában kell szolgálatot teljesítenie. A fals és bagatell riasztásoktól borzolt idegpályái lebomlóban, kicsinek és jelentéktelennek érzi magát - magyarul sz*rik az egészbe -, mígnem befut egy hívás egy elrabolt asszonytól…
Hmm, micsoda egyedülálló felállás. Nem, nem az. Eddig a pontig egy picit sem borított meg a „Den Skyldige” ígérete. Gustav szerintem látta 2004-ben Chris Evans-el a „Cellular”-t (Mobil), 2013-ban Halle Berry-vel a „The Call”-t (A hívás) és mind, ami ebben témában már számtalanszor testet öltött, majd hatalmas vargabetű után tarkón verte a sugallat: „Miért is ne dolgozzam fel újra e kiszikkadt zsánert, csak jól… piszkosul jól.” Majd Gustav megfogta és fel is dolgozta jól, piszkosul jól. Saját ízlése szerint terraformálta, belélegezhető légkört húzott a magja köré, élhetővé, hihetővé tette a barokkos túlzások lankáit.
Személy szerint kimondottan rajongok a kamarafilmekért, amik nem az öncélú művészkedés jegyében fogannak, hanem belátható és indokolt okokból nyúlnak ehhez a megközelítéshez. Ez a stílus intim távolságba zár a film aurája alá, köszönhetően a minimális számban megjelenő szereplőknek és a legtöbbször egyetlen, szűkre vett helyszínre korlátozódott terének. A rövid játékidő pedig egyszerre következménye ennek és kényszerítő ereje is egy feszített cselekmény kibontakozásának. Nem fér bele alibi himi-humi. Én például nagyon szerettem a 2010-es „Buried”-et (Élve eltemetve) Ryan Reynolds tolmácsolásában, vagy a legendás Tom Hardy 2013-as „Locke”-ját (Locke – Nincs visszaút) és még sorolhatnám, de a skandináv ízvilág erőteljes fűszere rendesen ráfért már a stílusra. Ettől függetlenül az elvárásaim mégsem nyúltak magasabbra az átlagosnál, a minőségi tartalomra viszont előzetes garanciát kaptam.
Ehhez képest a film vékonyka 85 perce beláthatatlan mélységeket járatott meg velem. Elhitette, pedig dehogy. Aztán még egyszer. Lehetőségeihez mérten váratlanul és kreatívan tekergette a történetet, úgy a szívcsakrám is. Ostobaság, következetlenség, figyelmetlenségből fakadó hibák nyomokban sem fedezhetők fel benne. Válogatott technikákkal morzsolgatja az ember idegeit, hogy a legmegfelelőbb pontokon elkövessen egy remekbeszabott ritmusváltást. Mindezt úgy, hogy az igazán eredeti és izgalmas beállításokkal dolgozó operatőr alig-alig szakad le hősünket alakító Jakob Cedergren arcáról és hű headsetjéről.
És milyen jól tette, ugyanis Cedergren a makrofelvételek alkalmával is szigorúan szerepben marad, hiába látni adott esetben csak a hajszálait, azokat is a jelenthez illő sorba rendezi. Egy perc kétségem nem volt afelől, hogy elmulasztaná átérezni rezdülései, tekintete és szavai súlyát. Egy rövid momentum erejére sem felejti el, melyik „kávéházban” van. Kiváló érzékkel tárja elénk frusztrációját, félelmeit, feltörő indulatait, lelki válságát és jellemfejlődését. Ne feledjük, ez egy nagyon komoly csapatjáték eredménye, az egész stábot dicséri!
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire izgalmas lehet egy hosszú másodpercekig némaságba zárt headset kéken villogó töltésjelzőjét figyelni. Hogy szavak helyett ennyi mindent mesélhet pár izzadságcsepp, egy-egy megjelenő ránc. Hogy külső jelenetek nélkül is az események közepéhez lehetünk láncolva. Hogy a film minden elkövetett ocsmánysága érezhető a saját bőrünkön. Hogy a mellékszálak is gyönyörűen elvarrva, keretbe foglalják majd a történetet. Alábecsültem. Möller tökéletes időzítéssel mér csapást, vagy épp hagy pillanatnyi szusszanást és végig tisztában van vele, hogy mennyi van még a filmjében, hol és hogyan kell lezárni, meglepő fordulataival pedig nem várt húrokat is megrángat a nézőben, jobban kifejtenem főbenjáró bűn volna.
Nálam jelenleg kategóriájában ez a mértékű nagyság végeláthatatlan árnyékot vet a többi versenyzőre. Függetlenül attól, hogy ismerem a sztorit, a rezzenéstelen színvonalú módszer, ahogyan végigvezeti azt az első perctől az utolsóig, simán többször nézőssé teszi, megkockáztatom, többször izgulóssá. Valahol itt kezdhetünk el beszélgetni a JÓ filmekről. A tény pedig, hogy szinte még a stáblistája sem ért végig a tavalyi Sundance Filmfesztiválon és azonnal lecsapott rá egy amerikai stúdió az aranytojó remake reményében, már csak megmosolyogtat. Ugyan, mit akartok ti... Öröm az ürömben, hogy legalább Jake Gyllenhaal a főszerepre kiszemelt színész. Mindenesetre én biztosan nem kérek majd belőle, az eredeti alkotás mesterien járta be a téma összes szegletét, mindent láttam, köszönöm!
10/10, nem vagyok hajlandó alámenni, nem is lenne miért!
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
