Peter Farelly nevéről eddig sok minden eszünkbe juthatott, de az a kijelentés, hogy egy Oscar esélyes darabot tesz le az asztalra, csak valami humoros szövegkörnyezetben állhatta meg a helyét. A rendező új filmjével azonban alaposan rácáfolt a vele kapcsolatban teljesen jogosan kialakult képre, a munkásságát ismerőknek valószínűleg nem kis meglepetést okozva. Bobby nevű testvérével közösen a 90-es évektől kezdve folyamatosan gyártották a hol jobb, hol rosszabb, de a legtöbb esetben nagyon harsány és altesti humorral is bőven megtámogatott filmjeiket. Nevükhöz fűződik többek között a Dumb és Dumber, a Keresd a nőt és az Én és én, meg az Irén is. A most hatvankét éves, idősebbik Farelly testvér úgy tűnik, hogy későn érő típus, de megérte várni.
A Zöld könyv Don Shirley klasszikus és jazz zongoraművész és Tony Vallelonga, a Bronxban élő kidobóember hatvanas években megesett két hónapos, különös kalandját dolgozza fel. A végletekig kifinomult és óriási tehetséggel megáldott színes bőrű zenész egy az Egyesült Államok déli vidékeit bejáró turnét szervezett, mindezt úgy, hogy abban az időben és legfőképp a célba vett, mély délnek nevezett területen nagy lángon égett a rasszizmus. Shirley tehát az őt az államok egy jelentős részén végigfurikázó sofőr személyében egy talpraesett asszisztenst és végső soron testőrt is keresett maga mellé, így végül a környéken csak Hantásnak nevezett, a legkevésbé sem kifinomult, ám annál karakánabb Vallelonga lett a befutó. És hogy miért Zöld könyv? Nos ez egy feketéknek szánt prospektus címe volt, mely azokat a déli helyeket gyűjtötte össze, ahol ők is megszállhattak, fogyaszthattak, vásárolhattak. Shirley és Tony pedig értelemszerűen ezeket a nem meglepő módon általában lepukkant intézményeket keresték fel. Egy különös, puhafedeles zöld folt az amerikai nép lelkén.
Azt nehéz lenne megítélni, hogy a film vajon mennyire dolgozza fel hitelesen a turné történetét – mindenesetre az egyik írója Tony fia, Nick Vallelonga –, de az elmondható, hogy a központi karakterek a valóságban is roppant érdekesek, akiknek érdemes kicsit utánuk olvasni. Az olasz-amerikai maffiával gyakran érintkező Hantás Tony kapcsolata a szórakoztatóiparral például nem merült ki annyiban, hogy zenés klubokban vállalt kidobói állást, majd egy zongoristát fuvarozott, a hetvenes évektől kezdve ugyanis számos híres és sikeres filmben tűnt fel kisebb szerepekben. Ilyenek például A keresztapa, a Kánikulai délután, vagy a Nagymenők, később jelentős szerepet kapott a Maffiózók című sorozatban.
Attól még persze, hogy adott pár érdekes figura és egy jó sztori, a róluk készülő filmre ezek a jelzők még nem feltétlenül lesznek érvényesek. Az eddig bezsebelt díjak, az Oscar jelölések és a sok pozitív vélemény alapján persze már egyértelmű, hogy Farelly nem nyúlt mellé, na de akkor mi az, amit jól csinált? Nos elsősorban remek színészeket választott. A filmet egyértelműen a két főszereplő viszi el a hátán és közülük is Viggo Mortensen az Tony szerepében, aki igazán elviszi a show-t. A színész gyakorlatilag átlényegült az általa játszott karakterré. A vásznon mintha tényleg a Hantást látnánk, nem pedig Viggo Mortensent, ahogy éppen eljátssza őt. Karakteréhez rengeteg erős pillanat fűződik, hol humorosak, hol drámaiak, ezek pedig olykor harsányabban vannak előadva, de néha csak apró gesztusokkal, egy-egy arcrándulással is képes hatást kiváltani a nézőből.
Mellette az utóbbi évek egyik legnagyobb feltörekvő csillagaként számon tartott Mahershala Ali, illetve az általa játszott Shirley karaktere egy árnyalatnyit a háttérbe szorul ugyan, ám a színészi alakításra ez esetben sem lehet panasz. Sőt, van egy monológja, amiben nagyjából össze is foglalja a kissé ambivalens karaktert, ez pedig az egész mű egyik legerősebb pillanata. Azt hiszem, kijelenthető, hogy újabb emlékezetes filmes páros született.
A színészeket persze vezetni kell, és meg kell teremteni a közeget, melyben mozoghatnak, ez a feladat pedig a rendezőre hárul. Farelly pedig nem vallott kudarcot, sőt, ahogy azt a bevezetőben is fejtegettem, valószínűleg sokaknak alapos meglepetést is okozott. A vígjátékos múltját azért le sem tagadhatná, az látszik, hogy a történetben rejlő humort próbálta minél jobban kiemelni. Ez pedig a komoly témákkal karöltve, mint például a rasszizmus, mások, illetve a másság elfogadása, vagy, hogy merjünk tanulni egymástól, egy olyan szórakoztató és könnyen befogadható tanmesévé teszik a Zöld könyvet, amit nehéz lenne nem szeretni.
8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
