Idén több legendás képregénykarakter is jeles évfordulót ünnepelhet: Tintin 90, Batman 80, Asterix 60 éve bukkant fel először a képregények hasábjain, míg Hellboy pedig 25 éve mutatkozott be abban a formában, ahogyan manapság is szeretik. Adta volna magát, hogy ehhez méltó filmes feldolgozást is kapjon hozzá, de a horrorfilmjeivel szűkebb rajongótábort szerző Neil Marshall alkotása közel sem tudott felnőni az elvárásokhoz. Ugyan az évek során viszonylag jó hírnévre szert tevő korábbi két Hellboy-filmnél többet és helyenként jobban emelt át az alapból, az egész mégis irgalmatlanul nagy katyvasz lett, amiben legfeljebb azok fognak pozitívumot találni, akik ismerik a pokolfajzat történeteit.
Talán már a történet kiválasztásnál bukott a dolog, hiszen Hellboy sorsának beteljesítésével, a közelgő apokalipszissel kezdeni sokak számára elhamarkodottan hathat. A gyakorlati példa sem cáfolja ezt meg, hiszen rengeteg, a történet szempontjából kvázi-kihagyhatatlan karakter csak úgy lógott a levegőben, a képregényeket nem ismerők számára az égvilágon semmit sem jelenthettek, de ennél nagyobb probléma, hogy sokuk filmbéli jelenléte a megvalósításuk milyenségének köszönhetően a végére sem nyert létjogosultságot. Mondanám, hogy a készítők a fan service jegyében dobták be őket a mélyvízbe, viszont ez esetben olyan mélyre sikerült dobniuk, hogy a fulladás általi haláluk elkerülhetetlen volt.
A film ennek megfelelően gyakorlatilag képtelen hosszabb időt (értsd: legalább 10 percet) elidőzni egy helyen, folyamatosak az ugrások, méghozzá annyi átvezető zenével, hogy még a hasonló hibába eső Öngyilkos osztag is megirigyelné. Szájbarágós expozíciók is akadnak bőven, hogy az eseményeket azért valamennyire érthesse a néző, viszont mire leülepedhetne az egyik, már várakozik másik három. Többnyire olyan, aminek különösebben nincs ráhatása a történet egyébiránt elkeserítően gyenge kimenetelére, azaz simán a vágóasztalon végezhette volna egy letisztultabb sztorit eredményezve. Valahol azért megsüvegelendő, hogy a készítők igyekeztek minél többet beemelni az eredeti művekből, de ezzel a kevesebb néha több elvének bizonyításánál nem jutottak tovább.
A sok váltásnak van pozitív oldala is, mégpedig, hogy a filmben kevés az üresjárat, ugyanakkor a kidolgozatlan karakterábrázolások végett a legtöbb akció szinte teljességgel tét nélküli, így hiába folyik patakokban a vér, különösebben nem hatja meg a nézőt. A humor lapos, egy olyan poént sem tudnék mondani, ahol legalább a terem fele felröhögött volna. Nem segített ennek megítélésén, hogy mindezek ellenére végig erőltették a jópofizást is. Szörnyfilm lévén a Hellboy is dúskál az alvilági fenevadakban, amiknek megvalósítása néhol egészen kivételesre sikeredett, de a lényeknek a legtöbb esetben igencsak műanyag-érzete, másszor ‘90-es évekbeli CGI látszata volt. Igazán csak két jelenetet tudnék pozitívan kiemelni: a film eleji, óriások elleni küzdelmet, ahol úgy éreztem, klappolt szinte minden, valamint a Vasorrú Bába-szegmens nagyobbik felét a hangulata végett.
Ennyi hiba mellett a színészeket lehetetlen feladat elé állították, nem is jártak sikerrel. Így a Hellboy nagyon messze áll a pokolian jó szórakozástól, de még csak a korrekt iparosmunkától is. A szörnyes filmeket, valamint az alapot adó képregényeket kedvelő nézőként nagyon akartam szeretni, nehezen, de sikerült is lelnem egy kis örömöt benne, viszont nincs az a rózsaszín köd, amely mellett ezt az alkotást jónak lehessen titulálni. Megtekintése különösebben senkinek sem ajánlott, noha a B-filmek szerelmesei talán megtalálhatják benne a bűnös élvezetüket, illetve a képregények rajongói tegyenek vele egy próbát, ha másért nem, akkor azért, mert ekkora bukás után aligha lesz még egy Hellboy-film a közeljövőben. 4,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
