Vihar előtt… hogy egy hungarizált filmcím valaha beszédesebb és aktuálisabb lesz, mint azt egyébként várom, sosem hittem volna. Persze nyilván nem a film szempontjából. Azért túl nagy elvárásokat ne támasszunk a hazai felelős diákmunkásaink szakembereink felé. Homokszemekként pergő napok váltották egymást meddő próbálkozásaimtól tarkítva, hogy igazán megfoghassam a látottak esszenciáját.
Minden egyes „na, ez lesz az” alkalom csak újabb és újabb irányokat szült, szóval jobbnak láttam hátradőlni és lassacskán kitisztuló fejjel várni a nagy halat. Mivel a nagy hal offolta a revelációs találkát, a bennem gomolygó gondolati kisülések fokozatosan összeálltak egy kaotikus szuperviharrá, amit most megkísérlek befogni a vitorlámba. Amikor radar alól bukkan fel előttem a semmiből egy széleskörben meg nem értett alkotás, ami ráadásul olyan egészen apró nevekkel henceg, mint Steven Knight író-rendező, Matthew McConaughey, Jason Clarke, Anne Hathaway és Djimon Hounsou, ott szeretem azt hinni, hogy majd én leszek az, aki szőrén megülve töri be a nemes fenevadat az intő jelek ellenére. Nos, a végeredménynek valóban sikerült meglepnie, bár nem az előzetesen olvasott, negatív véleményektől csatakos szempontból
Baker Dill (McConaughey) már első ránézésre is meglehetősen távol áll a lelkileg kiegyensúlyozott ember mintapéldányától. Napról-napra vegetál Plymouth világ elől eldugott, kicsiny szigetén. Ő maga a békesség éltető, kristálytiszta vizébe ömlött kátrányos, megtestesült keserűség, mely feloldhatatlanul szennyezi környezetét az örökkévalóságig. Múltjában mélyen gyökerező, lelki sebektől tépve és egy rögeszméjévé vált gigászi tonhal, Justice - mert hogy neve is van - kifogásától hajtva hajóz ki szüntelenül oda, ahol a horizont ölelésében az ég és a tenger összeér. Megnyugvásának lázas kutatása közben viszont megélhetésére is gondolnia kell, ezért értéktelen pénzemberek faroknövelő horgászmulatságát vezényli a nyílt vízen, akiknél a hajótest alatt ringatózó planktonokat is bőven többre tartja. A nagy fogás ígéretétől megszállva azonban egy pillanatra sem habozik a már ellentételezett egyezségeket felbontani, ha úgy ítéli meg, hogy bárki, vagy bármi Justice és közéje áll. Ez a hozzáállás nyilván nem a legmegbízhatóbb szolgáltatók listájára repíti őt és végsőkig lojális barátját, egyben matrózát, Duke-ot (Hounsou). A működésképtelenség és kilátástalan létminimum csipkés zátonya felé sodródva nem válogat az alternatív forráskiegészítésekben, amit a szigeten élők is jól tudnak. Plymouth homokos partján nem léteznek olyan luxuscikkek, mint titkok. Baker éppen ezért kerül különösen kiélezett helyzetbe, amikor exneje, Karen (Hathaway) váratlanul megjelenik alkoholmámoros mókuskereke középpontjában, és könyörögve kéri, hogy iktassa ki aktuális férjét egy busás összegért cserébe. Frank (Clarke) ugyanis véletlenszerűen és teljes odaadással veri agyba-főbe őt szemrebbenés nélkül, de Baker és Karen egyetlen szem közös kisfiával sem bánik éppen gondoskodó pótapuként. Ettől a pillanattól fogva pedig Bakert, ha lehet, még az eddigiekhez képest is közelebbről kezdi pörkölni a kénköves pokol tüze. Beindul a moralizálás, munkálnak az apai ösztönök, csörögnek a piás üvegek, régi érzések bugyognak fel, hamar eszkalálódni látszanak a pattanásig feszült események. Ettől a ponttól viszont már rátaposnánk a spoilermezőre, szóval elegánsan megállnék itt és most. A film ugyanis nem merül ki ennyiben, tartogat meglepetéseket. De akkor mi a baj, miért ostorozza mindenki szerencsétlent, mi ez a gyalázatos IMDb értékelés?
Érdemei ellenére a film legnagyobb hibája az, hogy szerény véleményem szerint rendkívül ostoba módon játssza ki a lapjait, és a játékidő feléhez érkezve már majdhogynem mindent megtudunk dédelgetett fordulatairól, amivel totálisan meggyilkol egy állunkat katapultáló végkifejletet. Elfogadom, ha úgy akarnak elmesélni nekem egy szívfacsaró sorsot, hogy a rendező nem nyúl az ilyesfajta kirobbanó felismer(tet)ésekhez, és szabályos ívben, lassan építkezve akar érzelmileg beterelni az események vonzásába. Üdítően szimpatikus is lenne a kötelező filmvégi tantuszágyúzás elhagyása, ha az alapkonfliktus és a ráhúzott többlet réteg nem ütközne ennyire egymással. Talán bennem lehet a hiba, hogy egyáltalán nem tudom értékelni, sőt, egyenesen erőltetett agyzsibbasztásnak tartom a becsatlakoztatott szálat. Eléggé megborított, hogy Knight a szemfülesek számára gyakorlatilag a legelejétől világossá teszi a csavar jelenlétét, ami végig elvonta a fókuszom a film egyébként kiemelkedő pillanatairól. Folyamatosan azon aggódtam, hogy ugye nem… hát, de. Feleslegesen próbáltam keresni a mögöttest, a mögöttes mögöttesét, kifordítani, befordítani, lepattintott magáról és nem tudtam élvezni a színészek elragadó játékát. Ezt az unortodox ötletet pont az utolsó hajrára kellett volna koncentrálni egy huszárvágásnyi lélegzetelállításban. Így nem ciánozta volna végig a film szervezetét és lehet, hogy ez az agykéreg pergetés is jobban működött volna egy hatalmas tarkón csapásként. Miközben a végeredmény ebben a formában komolyan elgondolkodtat létezésének okáról és értelméről, fokozatosan felszínre törnek a pillanatnyi megrökönyödésem által elnyomott, észrevétlenül megtapasztalt pozitívumok is, ami első stádiumú tudathasadás közelébe kalauzol éppen.
Lassan egy hétnyi távolságból azt kell mondjam, beértek a látottak és fenntartásaim ellenére higgadtan állíthatom, összességében révbe ért nálam a film ütött-kopott ladikja, sőt, kap még egy időpontot a határidőnaplómban, most már egészen máshogy tekintve rá, nem hagyva, hogy kibillentsen a szemkápráztató környezetbe oltott drámájából. Matthew McConaughey a szokásos alapossággal mállik darabokra előttünk, akinek kellemes ellenpontját hozza, egyfajta lelkiismereti kivetüléseként a mindig szerethető Djimon Hounsou. Komoly meglepetésemre Anne Hathaway sem ment üveges egérszemeivel az idegeimre, az eddig látott alakításai közül talán életében először éreztem, hogy otthonosan mozog a szerepben és a rendező is tudta, hogy mit akar vele kezdeni. Szavak nélkül is képesek voltak regényeket mesélni a Matthew-val közös jelenetekben, hitelesen tálalták a körülmények miatt eltávolodott, még nyomokban szikrákat tartalmazó kapcsolatukat, amibe Jason Clarke ocsmány karakterével lubickolva fetrengett bele. A tempó hagy időt hangolódásra, a feszültség megfelelően van adagolva, a helyszín adta díszletek gyönyörűek és a játékidő is optimális a maga 106 percével. Sajnálom, hogy nem nyilatkozhatom a háttérben tartott információkról, pedig bőséggel lenne mit fejtegetni velük kapcsolatban.
Nehéz bármit útravalóként megfogalmaznom, Knight művében éppúgy benne van egy vaskos csalódással kikövezett „soha többet”, mint a jelenleg bennem is végbemenő, felívelő ízlelgetés. Minden kezdeti ellenérzésem dacára úgy látom, hogy bármennyire is összezavart, mégiscsak elérte, hogy egy hete túráztatom magam rajta és még új esélyt is kap tőlem. A rám gyakorolt hatása mindenképp túlmutat egy középszerű semmin, de van, amit az idő sem képes begyógyítani. 6,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
