Fura, de egyszerre vagyok szomorú és boldog is. 22 film, bő tíz év és egy nagyon hosszú, hol sima, hol pedig igencsak göcsörtös út a legvégső, legédesebb gyümölcshöz, ami mégis inkább keserédes utóízt hagyott maga után… Nem mondom, hogy könnyű értékelni pár óra eltelte után egy olyan alkotást, ami önmagában mit sem ér, hiszen a záróakkordja lett egy bődületesen nagy és egyedi kalandnak és szériának. Ám mégis kötelező beszélni róla, itt az út végén, a stáblistánál, ahol végre úgy kelhetünk fel a moziban, hogy következmények nélkül csettinthetünk Stan Leenek, a Disneynek, a Marvelnak és a sztároknak, meg az összes olyan embernek, aki egy kicsit is hozzáadott az MCU-hoz. Ugyanis SIKERÜLT! Összességében elmondható az összképről, hogy megfelelő felvezetéssel, egy mondhatni tökéletes lezárással került pont a projekt – jelenlegi formájában lévő – legvégére. Lezárták, továbbléphetünk és megpihenhetünk. Ezúttal pedig a stáblistát is csak tiszteletből kell kivárni, ugyanis nincs extra jelenet!
De, hogy milyen lett maga a film? Hosszú, talán egy ici-picit túl hosszú is. Noha már az Infinity War sem volt rövid a maga 149 perces játékidejével, ám mégis jobban állt neki az a hosszúság, mint ennek a 182 perces játékidő. A Végtelen Háború végig egy olyan szinten és tempóban pörgött, ami kiegyensúlyozottabbá tette az összképet a film számára. Itt épp ebben rejlik a film talán egyetlen igazi problémája, mégpedig, hogy nem képes végig kiegyensúlyozottan történetet mesélni. Ugyanakkor a végeredményhez hozzátartozik, hogy amit a film második felében láthattunk, ahhoz igencsak nehéz is lett volna felnőni egy „bevezető, átmeneti” időszaknak, meg úgy bárminek.
Meglepetések, dráma, humor, nosztalgiázás, visszaemlékezések, lényegében erről szól a film első, lassabbik, felvezető része. Ám ami ezután történt, na ott csúcsosodott ki az elmúlt 10 év, ott mutatta meg a Marvel, hogy a nagy poénkodások közepette igenis képesek arra, hogy súlyt és drámát pakoljanak a megfelelő pillanatokba (igen, ez azért már korábban is felütötte a fejét). És emiatt van keserédes szájíz, mert sikerült nekik önmaguk árnyékán is átlépniük és olyan VÉGJÁTÉKOT felrakni a filmvászonra, ami nem csak szenzációs, hanem egyben legendás is lett. Hosszú, látványos és gigászi ütközet, könnyekkel, hatásvadász elemekkel és zseniális momentumokkal tarkítva, pont amire szükségünk volt nekünk, rajongóknak.
Egy rakás hőst kaptunk, akiknek a kalandjait már, így vagy úgy, de végigkövethettük, láthattuk szenvedni és mosolyogni is őket, most pedig mindenki annyit kapott a filmvásznon, amennyit megérdemelt és amennyit ott kellett töltenie. Nehéz spoilermentesen beszélni a filmről, mert magában a cselekményben jöttek olyan nem várt fordulatok vagy párbeszédek, amik megadták az egész film sava-borsát. De ezt úgyis látni és átélni kell, érzelmes lesz, annyi szent.
A Végjáték nem egy tökéletes film, a Végjáték egy tökéletes lezárása egy korszaknak és egy szériának. Van szíve és lelke, a karaktereit pedig képes a lehető legjobban mozgatni jobbra és balra, a hősöket pedig tényleges hősökké avanzsálja. Ha eddig még bárkiben is ott motoszkált a kérdés, hogy a Bosszúállók vajon tényleg igazi hősök-e, akkor itt a válasz: Azok!
Míg az Infinity War lényegében egy Thanos film volt, addig itt egy ízig-vérig (alap)Bosszúállók filmet kaptunk, a szó minden értelmében. Thanos mellékszereplő lett, kedvenceink pedig előléptek és felemelkedtek! Egy izgalmas, szórakoztató és érzelmileg ütős mozi. A Végjáték mindent megtett annak érdekében, hogy tökéletes lezárása legyen ennek a történetnek és mondjuk ki: Sikerrel is jártak! 9,5/10
