Néhány hónapja blaszfémiára hivatkozva páran egy kisebb botrányt robbantottak ki az egyik DC-képregény kapcsán, mondván Jézust nem szabadna tiszteletlenül ábrázolni, hovatovább kihumorizálni. Az illetők aligha hallhattak a kiadó egyik leányvállalatának képregényéről, a Prédikátorról, mert gyanítom, ha csak hallásból ismerték volna, akkor a világ összes pszichológusa sem lett volna elég ahhoz, hogy az alkotás által okozott traumájukat helyrehozza. Garth Ennis példátlanul cenzúrázatlan szériája ugyan közvetlenül nem parodizálja az Úr egyetlen fiát, helyette inkább magába a Teremtőbe köt bele, illetve egyházi intézményébe, miközben abszurdabbnál abszurdabb alakokkal ismerteti meg olvasóját.

Történetének hőse Jesse Custer, egy nevesincs texasi közösség gyülekezetének megosztó prédikátora, akit az egyik napon megszáll egy istentelen entitás, s felruházza “Isten szavával”, a hatalommal, amely segítségével bármit is követel, a szavait meghalló célszemélynek kérdés nélkül eleget kell tennie. Mivel Jesse az egyházának nem éppen megrendíthetetlen tagja, sokkal inkább egy régivágású cowboy, úgy érzi, bőven van miért felelősségre vonnia az Istent, ezért elhatározza, hogy újdonsült erejével ezt meg is teszi. Szentségtelen küldetésében két társra is lel, az ex-barátnőjére, Tulipra, valamint a Nappal nem éppen baráti viszonyt ápoló Cassidy-re.

Gyanítom, a pokolban fogok elégni, amiért imádtam ezt a színtiszta blaszfémiát. Viszont némileg megnyugathat a tény, hogy vár majd rám ott is ez a kiváló olvasmány. Az író, Ennis és az illusztrációkért felelős Steve Dillon ha már lúd legyen kövér alapon a legkisebb mértékben sem fogta vissza magát: a verbális erőszak mellett a ripityára törő csontok, illetve a patakokban folyó vér pusztán a jéghegy csúcsa. A Prédikátor ugyanis az elképzelhető, sőt, elképzelhetetlennek hitt emberi mocskot is felszínre hozza az olvasója számára. Hogy ettől ne váljon végtelenül nyomasztóvá, a szókimondó társadalokritikájuk befogadasát megkönnyítendő végig jelen van a fekete humor. Alkotásuk utóbbi ellenére is roppant megosztó stílust képvisel, a kőkemény utazás mellékvágányai sokaknál kiverheti a biztosítékot.

Az erőszak bárminemű alkalmazása szerintem is akkor, s csakis akkor lehet indokolt, ha van mögötte tartalom, ami feljogosítja létét. A Prédikátor ezen a téren sem vall szégyent. Ugyan nem egy mélyfilozófikus eszmecsere, de számos vallási és morális kérdésre van jól megfogható, racionális válasza. Felépítésében megjelenik egyfajta kettősség, lévén képregényfolyamának első felében még egyértelműen a polgárpukkasztásé a főszerep, felejthetetlenül elborult karakterek sorával, s noha részint a későbbiekben is várhatóak hasonló momentumok, a széria második fele sokkal közelebb áll a szolidabb, kifinomultabb karaktertanulmányokhoz.

A leginkább a road movie-k narratíváját követő Prédikátor az említett hármas mellett számos “gonosz”, tucatnyi mellékszereplő és közösség viselkedésmintáit boncolgatja, kifogyhatatlannak tűnő kreativitással. A karakterek megbotránkoztató húzásai mögött gyakran lapul elfojtott fájdalom, míg motivációik jellemzően beteljesítetlen vágyak. Ez az ok-okozati magyarázat több, menthetetlennek titulált karaktert is képes némileg felmenteni, de legalább is mindenképp jó arra, hogy mélységet adjon cselekedeteiknek. Isten keresése során természetesen elkerülhetetlen a természetfelettivel való küzdelem is, az Ennis-Dillon páros ekkor sem hazudtolja meg magát és sajátságos obszcenitással játszadozik menny és pokol lakóival. Nincs entitás, aki elmenekülhetne fekete humorral jócskán átitatott kritikájuk elől.

A 66 számból és még kilenc melléktörténetből álló képregény kizárólag nagykorúaknak ajánlott. Írott és képi nyelvezete is arcon köpi a cenzorok szigorú szabályrendszerét, nem véletlenül került a kevésbé visszafogott alkotásokat kiadó Vertigóhoz a DC helyett. A pofátlanul tökös stílusa nem való mindenkinek, de a szerencsésebbek egy felejthetetlen utazáson vehetnek részt a Prédikátor oldalaival. Egyelőre még csak angolul, de a Kingpin kiadó idén újraindítja a hazai kiadását, s remélhetőleg ezúttal már sikerül is végigvinni az egész sztorit, mert bőven rászolgált minősége végett. A művet feldolgozó TV-sorozat kifejezetten szabadon kezeli az alapanyagot, jóval lassabb és visszafogottabb a képregénynél, így a téma iránt érdeklődők, de olvasásától nyelvezete miatt ódzkodók talán abban találják meg számításaikat.