Ari Aster lenne a poszt-horrorok új koronázatlan királya? Én még azért Jordan Peele-párti maradnék ebben a kérdéskörben, de örömteli látni, hogy a kényelmetlen Örökség után hasonló diszkomfort érzés végignézni a Midsommart is - még akkor is, ha talán az év egyik legviccesebb filmjével van dolgunk.
Vajon milyen zsánerben ijesztget a Budapesten forgatott mű? Folk? Vagy inkább szakítós romkom? Egyáltalán ijesztget? A rendmániásokat talán már a bekategorizálás során szívritmuszavar érheti, az igazi ínyencek ketyegője viszont pont ettől dobbanhat egy jó nagyot. Ügyesen kivitelezett marketingjével a Midsommar előzetesei, jelenetképei és plakátjai inkább a körítésre gyúrtak rá - a svéd nyárközép híres ünnepének jellegzetesen végtelen napsütésére, a füves-virágos rétekre és a főszerepet játszó Florence Pugh skandináv karakterisztikájára (még ha valójában egy brit színésznőről is van szó). Mindezek mellett viszont ügyesen el lett sunnyogva a film legfőbb ereje, mégpedig a műfaji besorolhatatlanság és az ebből fakadó határozatlanság, ami végül aztán a teljes atmoszféráját belengi ennek a verőfényes lázálomnak.
Merthogy családi tragédiával indítunk, aztán, ahogy megismerjük a központi karaktereket, haverkomédiára váltunk, majd ahogy az események a svéd mezőkre váltanak, először pszichedelikus jegyek, aztán népmesei felhangok tűnnek fel, hogy aztán beinduljon a gore-fesztivál, és így tovább, és így tovább, mígnem az utolsó jelenet után már azt sem tudjuk, merre vagyunk fejjel. És mégis, a Midsommar mindennek ellenére képes egy határozott személyiség maradni, ami még úgy is üdítő, hogy csak nyomaiban tartalmaz klasszikus horrorelemeket. Ari Aster író-rendező, ha képes lesz ebből későbbi filmjeire saját stílusjegyet formálni, jó évek elé néz az iparban.
Addig viszont még van min dolgozni. Lehet, csak a film sajátos nyelvezetéből fakad, mégis néhol már-már baromira leegyszerűsített módon viselkednek, beszélnek és cselekszenek a szereplők, ami lehet akár egyfajta generációs vagy kulturális kritika is, hogy a gondtalan amerikai fiatalok meddig érzik vagy nem érzik magukat biztonságban egy idegen népcsoport meleg ölébe zárva, a film néhol betegesen túltolt humora (nem hiszitek el tényleg, hogy mennyire vicces) erre mintha mégis rácáfolna. Nem hiszem, hogy mindenki számára könnyen emészthető lenne a végeredmény, pláne 147 perces hossza miatt, ami még a legelvarázsoltabb nézőket is kikezdheti, megjegyzem, szinte egészen biztosan nem véletlen ez sem.
Mégis becsülendően szép és innovatív az a filmes nyelv, amit a Midsommar beszél ezalatt a két és fél óra alatt. Fényesen csillogó horrorkülönlegességet kaptunk, ami ugyan lehet, hogy nem is igazi horror, de pont ez az erénye. Akinek nem jön be a stílus, azért gondolkozzon el, hogy befizet-e rá, merthogy ha az ember nekikezd, innen aztán tényleg nincs kiszállás - akár tetszeni fog, akár nem, úgyis megbabonáz, annyi szent! 7,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren, valamint iratkozz fel a YouTube-csatornánkra is!
