Egyszerre gótikus, kísértetházas rémtörténet és komoly pszichológiai horror, mindez 1963-ból. Ezzel a filmmel egyetlen baj van csak, mégpedig az, hogy ha láttad, utána az összes hasonló tematikájú film eme remekmű olcsó koppintásának fog tűnni. Tulajdonképpen ez nagyjából így is van. Én legalábbis hasonlóképpen viszonyulok hozzá, mint William Friedkin klasszikusához, Az ördögűzőhöz, mely nemcsak, hogy lefektette az alapjait a démoni megszállással operáló műveknek, hanem rögtön ezek magnum opusává is vált, amit azóta sem sikerült felülmúlnia senkinek. Talán az sem véletlen, hogy Friedkinhez hasonlóan A ház hideg szíve rendezője, Robert Wise sem az a fajta direktor volt, aki elkötelezte volna magát egy adott műfaj mellett. Repertoárjában megfért egymás mellett a zenés film (West Side Story, 1961), a történelmi eseményt feldolgozó dráma, katasztrófafilm egyveleg (Hindenburg, 1975), illetve a sci-fi különböző válfajai is (Az Androméda -törzs, 1971, illetve Star Trek: A mozifilm, 1979).
Jelen cikk tárgya Shirley Jackson The Haunting of Hill House (Hill ház szelleme) című 1953-ban megjelent regényének az adaptációja. A film rendezője a Time magazinban olvasott egy recenziót a könyvről, ami felkeltette az érdeklődését, miután pedig végzett a kötettel, rögtön el is döntötte, hogy megszerzi a megfilmesítési jogot. Ezt követően az írónővel is találkozott, sőt a címváltoztatást is megbeszélte vele. A többi pedig már a filmtörténet szerves része.
Az azóta agyonmásolt történet középpontjában a sötét és rejtélyes múltbéli eseményeknek otthonul szolgáló – állítólag – kísértet járta Hill-ház áll, mely felkelti Dr. John Markway (Richard Johnson), a megmagyarázhatatlan, természetfeletti jelenségeket kutató tudós figyelmét. Kísérletképp meghív néhány embert, hogy vele együtt töltsenek el pár éjszakát a már megjelenésében is különös, sőt baljós, robusztus méretekkel bíró rezidenciában. Az egyik meghívott Elenaor Lance (Julie Harris), akit a doktor azért választ ki, mert gyerekkorában egy állítólagos poltergeist jelenség középpontjában állt. Ő lesz a történet központi karaktere, egy egész eddigi életében elnyomott fiatal nő, aki folyton mások igényeit helyezte a sajátja elé, aki ifjú éveit a beteg anyja ápolásának szentelte, és lelkét még a halála miatti hamis bűntudat is gyötri. Lélekölő múltja miatt Elenaor számára a Hill-házba való meghívás nem csak egy különös, hátborzongató kaland lehetőségével kecsegtet, hanem kitörésképpen is szolgálhat eddigi szürke életéből. „Végre történik velem valami” - hangoztatja többször is a játékidő során. És valóban.
A rejtélyes ház hamar a hatalmába keríti a nőt, de a nézőt is, aki nem lehet benne biztos, hogy amit lát, az a filmben ábrázolt valóságban, vagy csak Elenaor fejében zajlik le. A nő ugyanis azon felül, hogy egy nyilvánvalóan extrém helyzetbe kerül, olybá tűnik, hogy életében először talál barátra, Theodora (Claire Bloom) személyében, illetve a doktor iránt érzett plátói szerelem rózsaszín köde is megrészegíti. Ezek együttes hatása pedig szép lassan az őrület legvégső határáig taszítják a szerencsétlen nőt, illetve ezek szolgáltatják a mélységet is Wise filmje számára.
Ugyanakkor a The Haunting akkor is példaértékű, ha „egyszerű” kísértetházas filmként vizsgáljuk.
A Hill-ház ódon falai Davis Boulton operatőr nagylátószögű objektívjeinek torzításában még fenyegetőbbnek tűnnek, a fekete-fehér nyersanyag pedig csak tovább fokozza a hatást. Az, hogy a film nem színesben forgott nem anyagi okokból történt, mint például az öt évvel későbbi Az élőhalottak éjszakája esetében, hanem a rendezői koncepció része. Robert Wise-nak konkrét elképzelése volt arról, miképp vigye vászonra az általa oly nagyra tartott regényt, ennek pedig szerves részét képezte a monokróm film használata. A gyönyörűen komponált, statikus beállításokat pedig időnként, a film leghatásosabb sokkjelenetei alkalmával, dinamikus és a film készültekor valószínűleg meglehetősen innovatívnak számító kameramozgások szakítják meg, melyek feltételezhetően nagy hatással voltak Sam Raimire is. Klasszikussá érett trancsírfilmje, a Gonosz Halott egyes szekvenciái legalábbis erősen emlékeztetnek azokra a képekre, melyeken a Hill-ház szelleme az ajtókon dörömböl, vagy amikor majdnem letaszítja Elenaort az egyik erkélyről.
A műfaj megkerülhetetlen klasszikusa ez, mely több mint ötven évvel a bemutatása után is képes hátborzongatóan hatásos lenni. Nem érezzük, hogy öregedett volna, inkább csak patinásodott. Sokat elárul róla, hogy többek között maga Martin Scorsese is az egyik kedvenc horrorfilmjének tartja. Mint megannyi zsánertársa, természetesen A ház hideg szíve sem kerülhette el sorsát. 1999-ben készült egy feledhető és felesleges újragondolása Jan de Bont rendezésében, amit persze tekinthetünk a regény második feldolgozásának is. 2018-ban a Netflix égisze alatt aztán megszületett The Haunting of Hill House című sorozat is, mely szintén Shirley Jackson könyvét veszi alapul, meglehetősen szabadon értelmezve azt. Mike Flanagan sorozata, bár történetében és karaktereiben is eltér az alapműtől, annak velejét megtartva, sikeresen csomagolta modern köntösbe a klasszikus rémtörténetet, helyreállítva ezzel a Hill-ház renoméját.
Wise fekete-fehér rémálma ettől függetlenül egyszeri és megismételhetetlen, a műfaj egyik legnagyobb, a mai napig hatásos klasszikusa, amit látni kell.
10/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
