Shaunék városkájában csészealj landol – természetesen idegen eredetű. Ám utasa (illetve egy ideális világban a közelgő ünnepi szezon kívánságlistájának No. 1-ja) csak beleveti magát az ismeretlenbe, hogy aztán összeismerkedjen a címszereplővel is. Hamar megtalálják a közös hangot, de ahogy annak lennie kell, mások is beleütnék csőrüket az úgynevezett invázióba – a gazda máris szolgasorba állítja juhászkutyáját, hogy valahogy meggazdagodjanak a jelenségből, de az ufóvadászok sem tétlenkednek egy pillanatig sem. Egyértelmű tehát: valahogy haza kell juttatni az égből pottyant jövevényt, még mielőtt rosszul sülnek el a dolgok.
A Shaun, a bárány az Aardman gyurmafilmes stúdió jelenleg talán legerősebb brandje – igaz, egyben talán az egyetlen is. A 2007-ben elrajtolt animációs sorozaton még nem is, de a négy évvel ezelőtti első nagy mozifilmen már személy szerint birkára röhögtem magam. Bár tény, hogy a hipnotikus tekintetű börtöntöltelék kutyán kívül sok maradandó pillanatot így sem okozott. Talán a Shaun, a bárány és a farmageddonra keresztelt folytatásnak sincs magasztosabb küldetéstudata – de emlékét immár nem fogja kitörölni semmilyen űrlény sem.
Szegény Aardman, vagyis inkább szegény magyarok. A farmonkívüli már hónapok óta fut jó pár európai országban, itthon viszont csak december 12-én lesz a bemutatója. Persze öngyilkosság lett volna azonnal nekiereszteni a Jégvarázs 2-nek, de a jövő hónap közepén sem fog egykönnyen érvényesülni az új Jumanji, illetve a messzi-messzi galaxis lezárásának hype-ja alatt. Mindegy is, magára vessen, aki utólag sem fogja pótolni ezt a frenetikus alkotást.
Az Aardman egyszerre aknázza ki elegánsan, mégis kendőzetlenül a Shaun koncepciójában rejlő lehetőségeket. A stúdió évekig (sőt, évtizedekig) finomhangolta a Wallace és Gromit-féle felállást, hogy abból aztán kivonja az előbbi hablatyolását és inkább az utóbbi némaságára feküdjön rá jobban. A farmonkívüliből szinte árad, hogy a tökéletességig csiszolták a formulát, egyszerre hat ugyanis rutinszerűnek, egyben lelkesítően frissnek ez a stílus. Illetéktelen kezekben közel sem működne így a dolog – pedig Will Becher és Richard Phelan rendezőknek ez az első nagyjátékfilmjük, de úgy tűnik, aardmanos pályafutásuk alatt a lehető legjobb helyen
Az animáció és a modellezés (gyurmázgatás?) minősége természetesen ugyanolyan príma (és cukiii), mint eddig is volt, de nem is ez a film legszembeötlőbb erénye. Hosszú évek után talán most először sikerült ismét olyan hangot megütnie egy Aardman-produkciónak, amit már a Csibefutam óta nem pipáltunk. Pedig abban be nem állt a szája senkinek, ellenben a Shaun-folytatás szókincse a tenyerünkön is elférne. A farmonkívüli még szavak nélkül is olyan kimeríthetetlen energiával bír, hogy ember legyen a talpán, aki beállításról beállításra képes lekövetni a film humorát. Poénok, utalások, valamint kép- és hangvágások szellemes, ritmikus elegyeként támadja be a kisebbek, de egyébként a nagyobbak rekeszizmait egyaránt – a második felvonásban szinte egyetlen lélegzetvétellel. Nincs kegyelem, még a legsötétebb lelkeket is mosolyra fogja késztetni valamely jól időzített geg.
Van itt minden: Űrodüsszeia, E.T., X-akták, de még Doctor Who is az igazán hardcore arcoknak. Sőt, ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy még Denis Villeneuve Érkezésére is kacsintottak egy nagyot az alkotók, de olyan nagyot, hogy attól menten dobtam egy hátast.
A legifjabb nézőkre való tekintettel a történet(ecske) természetesen a lehető legegyszerűbb mód lett tolmácsolva – elvégre családi moziról van szó. Így is akad benne egy-két olyan flottul elhelyezett, mégis pofonegyszerű kis üzenet(ecske), melyre manapság kevesebben merik elszánni magukat, hiszen félő, hogy nem ütnék meg így azt a bizonyos mércét, mondjuk a Pixar mellett. Dunát lehetne rekeszteni azokkal az animációs filmekkel, amelyek inkább a nagyobbaknak szólnak, nem pedig a kisebbeknek. A farmonkívülit viszont a galaxis minden szegletében ugyanúgy meg fogják érteni. Pedig nem nagy kunszt: még egy birka is képes rá. 8/10
