Nem egyszerű téma
A válás semmilyen szempontból nem egy vidám dolog még akkor sem, ha békésen, normális viszonyok között történik meg mindez. Mindkét félben mély nyomokat, sebeket hagy, amik begyógyulnak ugyan, és a heget is csak az adott illető „látja”, érzékeli legbelül, de mindezek ellenére, végig vele marad. A Házassági történet ezt mutatja be a maga nyers, őszinte és bizony kegyetlen valójában. Nem kell azon izgulni, hogy főszereplőink tényleg elválnak-e, mert már az első perctől kezdve egyértelmű: igen, elfognak válni, és nem lesz a stáblista előtt 2 perccel egy nagy „nem tudok nélküled élni, hagyjuk a francba az egészet” összeborulás, így aki egy ilyesféle, cukormázas happy end-re vágyik, azt el kell szomorítsam…nem ezeket a droidokat keresi.
Jobb ma egy válás, mint holnap egy...
Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) nagyon fiatalon, még pályájuk legelején jöttek össze. Nicole kezdő színésznőként tevékenykedett, Charlie pedig mint újonc színházi rendező kereste a kenyerét, de egymás mellett váltak azzá az emberré, akik. De vajon akkor is ilyen embereké váltak volna, ha nem találkoznak? Ha nem kötik össze az életüket is elérték volna ezeket a sikereket és kudarcokat? A boldogság, az öröm és a csalódottság ugyan ezen színtejit élték volna meg? Mennyire lennének más emberek, ha akkor ott, a megismerkedésük időszakában máshogy döntenek? Azaz érzelmi állapot, amiben jelenleg vannak, mennyire lenne más, ha máshogy döntenek, és mennyire lesz más, ha most különválnak? Olyan kérdések ezek, amikre nem egyszerű választ adni, és a film se könnyíti meg az életünket, és a karakterek életét azzal, hogy mindenre egyértelmű, érthető megoldást kínál. A szereplők érzései egymás iránt szinte jelenetről jelenetre változik, és ez adja az igazi erejét az összképnek. A nyitó jelenetben pl. egy nagyon ötletes montázzsal ismerjük mag a karaktereket, mégpedig úgy, hogy egy párterápián felolvasott levél keretein belül mondja el az egyik fél a másikról, hogy ki is ő és mit gondol róla valójában. 5 perc se telt el a filmből, de már ismerjük őket, együtt lélegzünk velük és olyan érzésünk támad, mintha már túl lennénk egy minimum 20 perces felvezetésen. Már ekkor érezzük, ez bizony nem egy olyan átlagos, csendes válás lesz, mint amit ők elterveztek valójában, mivel nem gyűlölik(?) egymást, nem akarnak haragban elválni, mindkét fél azt szeretné, ha a lehető leggyorsabban és legsimábban pont kerülne a dolog végére. Legalább is, ez volt a terv.
A terv első felét láthatjuk a film első felében. A válási procedúra ellenére továbbra is együtt élnek, nem szeretnének ügyvédeket belerángatni a dologba, és a bíróságra se szeretnének járni, hanem egy közös, békés megoldás keretein belül szeretnék lezárni életük ezen szakaszát. Természetesen mindezt úgy, hogy a közös gyermeküket továbbra is odaadóan szeretik és próbálják minél kevésbé éreztetni vele, illetve minél finomabban adagolni, hogy lassacskán elválnak az útjaik, és már semmi nem lesz úgy, mint régen. Ennek a felfogásnak az értelmében zajlik az életük, míg egy napon, a munkájukban rejlő újabb lehetőségek kicsit átírják a válás forgatókönyvének békés változatát. Nicole Los Angelesben kap lehetőséget egy új sorozatban, Charliet viszont színházi rendezői munkája továbbra is New Yorkhoz kötik, így a távolság olyan megoldásokat, olyan döntéseket szül, amikre nem voltak felkészülve, és amit szerettek volna elkerülni. Mondhatni, hogy szépen, lassan, megindul az elmérgesedés folyamata, amit a rácsodálkozó, majd végül neheztelő pillantások kísérnek, hogy aztán szinte egyszerre robbanjon mindkettőjüknél a bomba, és adják ki magukból a felgyülemlett feszültséget, és sérelmeket, amik mindig is ott lapultak bennük, csak mélyen, legbelül, egy olyan helyen, amikről még ők maguk se tudtak. Nem, ez így nem pontos. Pontosan tudták, hogy létezik, csak nem akartak tudomást venni róla. Idővel azonban rákényszerülnek, és a kimondott szavakhoz ügyvédek, végül pedig a bíróság is becsatlakozik. Hiába nem ez volt a terv, még is az valósul meg, amit egyikük se akart és ez lesz az, ami a film második felében olyan gyomrost ad nekünk, nézőknek, hogy azt bizony a csontjaink is megérzik.
Noah Baumbach mesterien mutatja be és vezeti végig, hogyan jutunk el a csendes közös nevezőre jutástól a bíróságig, ahol a kegyetlen ügyvédek ügyfelük érdekeit nézvén dobálóznak gusztustalanabbnál gusztustalanabb vádakkal, vagy a korábban eltitkolt, de a válás következtében felszínre kerülő tettekről, amit a két fél, Nicole és Charlie maguk elé meredvén tűrnek és nyelnek, hogy aztán a film nagyjából háromnegyedénél robbanjon az a bizonyos bomba. Ehhez pedig nem csak az atmoszférával, valamint a képi világgal járult hozzá Baumbach, hanem a zseniális színészvezetéssel is, ugyan is kijelenthető, hogy mind Scarlett Johansson, mind Adam Driver karrierjük legerősebb alakítását nyújtják ebben a cirka 130 percben. Nem csak a köztük lévő kémia teszi hitelessé mind a karaktereiket, mind a történetet, de az a beleélés, azaz érzelmi skála, amit előhoznak magukból, maga a nagybetűs színészet. Véleményem szerint Scarlett Johansson kisasszonyra nagyon ráfért már egy ilyen alkotás és egy ilyen karakter, mert az emberek többsége a MARVEL filmeknek hála szerintem akarva akaratlanul is megfeledkezett arról, hogy mennyire jó színésznő is valójában. Aki pedig Adam Driver kapcsán még mindig képes csak és kizárólag Kylo Ren karakterét észrevenni, és emiatt még tehetségtelennek is titulálja, az most szintén kapott egy jó nagy vaskos fityiszt bele az arca közepébe. Külön-külön is képesek uralni a vásznat és a saját jeleneteiket, de amikor együtt vannak képen, nos…azt nem lehet szavakkal leírni. Az a bizonyos bombarobbanás az idei év torony magasan legjobb, legerősebb, legkegyetlenebb, legzseniálisabb filmes jelenete, ugyan is ott nem csak a karakterekből jön felszínre minden, hanem magukból a színészekből is előbukkan az, ami miatt méltán érdemlik ki a színészet magasiskolája jelzőt. De nem csak a színészekről, hanem magáról a teljes filmről is elmondható, hogy a filmkészítés magasiskolájának lehetünk szemtanúi, annyira hiteles, annyira őszinte, annyira fájdalmas és nem takargat semmit, hogy még ha nem is voltunk házasok soha is tökéletesen áttudjuk élni az egészet, és együtt tudunk lélegezni, valamint érezni a karakterekkel és magával a történéssel.
A csontig hatoló gyomros esete
Ha akarnék, se tudnék hibát találni a Házassági történetben, annyira a helyén van benne minden, legyen az rendezés, történetvezetés, alakítás, hitelesség, kémia, zenei aláfestés stb. stb. Azok a gyomrosok, amiket pedig folyamatosan bekapunk, és még a bordáink is beleremegnek, napokig velünk lesznek, és bizony akárhányszor csak visszaemlékezünk majd a látottakra, belesajdul az oldalunk. Nem egy könnyen fogyasztható, vidám film ez, amire még csak felkészülni se lehet igazán, mert hiába nézed meg az előzetest és a szinopszisok alapján tuti fix lesz azért egy alap elvárásod…de amikor lemegy a stáblista fogsz csak rádöbbenni igazán, hogy erre azért még sem számítottál. A Netflix oldalán december 6.-a óta elérhető a film (előtte pár mozi műsorra tűzte, ahogy Az Ír esetében is tették), így akár először, akár újrázás céljából, de mindenképpen ajánlott a megtekintése, mert pokolian erős anyagról van szó. Reméljük az Akadémia is így látja majd, és megszórja jelölésekkel az alkotást, mind a rendezés, a forgatókönyv, a film, és a színészek terén. 10/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
