A száraz tények: 1996. július 27-én táskába rejtett csőbomba robbant az atlantai olimpiai parkban tartott rendezvényen. A detonáció előtti pillanatokra a bomba körüli veszélyzóna majdnem teljesen üres volt, köszönhetően egy ott dolgozó biztonsági őrnek, akinek feltűnt a gazdátlanul hagyott csomag, és időben riasztotta a tűzszerészeket, hogy a rendőrök evakuálhassák a bomba közvetlen környékét. A robbanás pillanatában kicsapódó repeszek még így is egy embert megöltek, további száztizenegyet megsebesítettek. A parkban található műemlékek egyike máig őrzi a tragédia fizikai lenyomatát, egy magába fúródott szöget, egyet a sok ezer közül, amit a bomba a gyomrában rejtett. De az a szög nem csak a robbantás mementója, hanem egy ártatlanul meghurcolt ember történetének egy kézzelfogható szilánkja is. A biztonsági őr, aki több száz ember életét menthette meg azzal, hogy hallgatott az ösztöneire, pár nappal a merénylet után az FBI és a média látóterébe került, mint a terrorcselekmény első számú gyanúsítottja. Richard Jewell igaz történetéből a nagy öreg rendezők egyike, Clint Eastwood rendezett egy meglepően hatásos, és egyben szórakoztató drámát.
Két dolog rögtön segít nekünk a megfelelő helyre illeszteni a Richard Jewell-t az egyetemes filmpalettán. Egyrészt az, hogy a megtörtént események feldolgozására specializálódott Clint Eastwood rendezte, másrészt az az egyszerű tény, hogy a film eredeti címe Richard Jewell. Tudjuk ugye, hogy az öreg Clint a klasszikus stílusú történetmesélésben hisz, semmi flikk-flakk, vagy a hagyományos narratíva újragondolása, csak egy történet érzelmes, drámai elbeszélése az elejétől a végéig. Ehhez a Richard Jewell is maximálisan igazodik, és ez rendben is van így.
Aztán itt van a címadás árulkodó mivolta. Ha a főszereplő nevét használják a film címeként, az alapvetően egy klasszikus drámát predesztinál a vászonra, hagyományos filmnyelvi eszközökkel elmesélve, lágy vonósokkal kísért zongorával a háttérben, stabil kameravezetéssel. Forrest Gump, Donnie Brasco, Lincoln, J. Edgar, nagyjából az összes életrajzi film az elmúlt száz évből, és attól tartok, Stallone sem véletlenül a Rocky Balboa-t adta a személyesebb, drámaibb, szentimentálisabb boxfilmjének címeként, a Rocky VI helyett. De ha már itt tartunk, mennyivel állnátok másként egy Superman filmhez, aminek a Clark Kent címet adták? Mielőtt még kommentelnél, igen, a John Wick kivétel, de mint olyan, az is csak a szabályt erősíti.
Visszakanyarodva a Richard Jewell-hoz, meg kell valljam, Eastwood Gran Torino utáni filmjeiért nem igazán lelkesedem, ez alól a megtekintés pillanatáig jelen cikkünk tárgya sem volt kivétel. Talán éppen ezért volt képes meglepően kellemes meglepetés okozni. Na nem azért, mert Eastwood itt valamit gyökeresen másképp csinált volna, hanem mert ezúttal talán kicsit kevésbé pátoszos a végeredmény. De ami valójában elválasztja a Richard Jewell balladáját a többi hasonló alkotástól, az a film második felében mind megrázóbb erővel kibomló színészi alakítások. A több dokumentumregényből, valamint a Vanity Fair az esetről anno megjelent kisregény hosszúságú cikkéből táplálkozó forgatókönyvet munkában edződött, kérges kezek emelték a vászonra. A Richard Jewell képei precízek, a merénylet pillanatai feszültek, melodrámája hatásosan nyitogatja a könnycsatornáinkat, és mindemellett a filmnek humora is van. Mégis a három tényező, ami egyértelműen az átlag fölé emeli ezt a filmet, az Sam Rockwell, Kathy Bates, és a Jewell-t alakító Paul Walter Hauser.
Rockwellnél a “csak hozta a kötelezőt” eleve egy magas színvonalat jelent. Ügyvéd karaktere horgonyként funkcionál Jewell számára, akinek segítségével megveti a lábát a média és az igazságszolgáltatás által gyakorlatilag élhetetlenségig hajszolt körülmények ellenére. A Jewell anyját játszó Kathy Bates a film közepéig csak a háttérben van, de aztán a történet alakulásában is fordulópontot jelentő sajtótájékoztató jelenet alkalmával megmutatja, hogyan lehet egy mindössze két-három perces jelenettel Oscar jelölést kapni. Az Olivia Wilde által életre keltett törtető újságírónő – akinek a kiszivárogtatott FBI információn alapuló cikke hősből magányos merénylő státuszba taszította Jewell-t – már jóval egydimenziósabb figura, karakteríve és későbbi pálfordulása valahogy nem megfelelően előkészített, de a történet alakulása szempontjából a karakter megtérése egész érdekes volt. És itt van végül az FBI ügynököt alakító John Hamm is, aki csak szimplán nem kapott elég teret. Aki viszont nagyon is megérdemelten van a film középpontjában, az mindenképp Hauser.
Nem volt rossz film az Én, Tonya, de nekem leginkább az a Shaw nevű melák redneck maradt meg belőle, akinek az együttes játékideje alatti IQ szintje még akkor se érte volna el a huszonötöt, ha előtte négyzetre van emelve, Hauser fullba nyomott egy Daniel Day Lewis-t. Teljes átlényegülés, agyának lebontása, újraépítése és kalibrálása egy vidéki, egybites suttyóvá. A taktika a Richard Jewell esetében ugyanez volt egy másfajta karakterre vetítve, akivel nagyon hamar együttérzünk, a film végére pedig elkerülhetetlenül megkedvelünk. Hauser annyi erős pillanatot hoz a két óra alatt, hogy a sokszor komikus, olykor meg épp megrendítő jelenléte nélkül a film szinte nem lenne több egy profin leforgatott TV-drámánál. Rockwellel közös jelenetei (például mikor a végtelenül jámbor Jewell végre felveszi a kesztyűt) szolgáltatják a film fénypontjait, egyértelművé téve, hogy a Richard Jewell balladája mindenképp Eastwood izgalmasabb filmjei közé sorolható.
Jewell-t bőven a felmentése után is sokan bűnösnek tartották, egészen a 2007-ben bekövetkezett haláláig. Egyértelmű, hogy egy ilyen incidens után az ember nem tud csak úgy visszatérni abba az életbe, amiben előtte volt, hiszen sokak szemében továbbra sem lesz ártatlan, hanem inkább valaki, akit talán csak azért engedtek el, mert nem tudtak összeszedni ellene elég bizonyítékot. A makacs gondolat mindig is ott fog motoszkálni az amerikai emberek fejében: mi van akkor, ha mégis ő tette, ha mégis ő az atlantai merénylő. Még úgy is, hogy hosszú évekkel később az FBI végül elkapta az igazi tettest. A Richard Jewell tanulsága egyetlen kérdésben összpontosul, amit végül a film is feltesz: ha ezek után egy rendőr, egy biztonsági őr, vagy bármelyik jó amerikai szavazópolgár egy gyanúsnak látszó táskát talál egy tömegrendezvényen, vajon késlekedés nélkül cselekszi majd a helyes dolgot, vagy leáll mérlegelni, azon töprengve, érdemes-e kitennie magát és a családját azon bonyodalmaknak, amik esetlegesen a hősies tette után következnek majd. Éppen ezért még az is lehet, hogy Jewell történetének hosszútávú társadalmi hatásai csak holnap, vagy holnapután szolgálnak majd az igazi drámával. Ne így legyen. 8/10
A trailert most kivételesen ajánlom:
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
