Két angol katona halad meglapulva az ellenséges lövészárok felé, körülöttük szögesdrót és hetek óta sárban rothadó tetemek alkotta sűrű labirintus, amíg a szem ellát. Küldetésük egyszerű, de rendkívül veszélyes: sürgős üzenetet visznek a meghátráló német alakulatok megtámadására készülő brit zászlóaljnak, ugyanis a hírszerzés legújabb információi szerint a németek ezzel a megmozdulással csapdát állítanak, az angolok pedig épp a vesztükbe rohannak. Az akció teljesítésére szűk fél napjuk van, a tét ezerhatszáz brit katona élete. Ezzel az alaphelyzettel veszi kezdetét Sam Mendes háborús anti-imázsfilmje, mely lenyűgöző képeivel, és valószínűtlen fordulataival egyszerre romantizálja, és építi le az első világháború kegyetlen, sokszor a szürrealitás határán mozgó valóságát.
Duba Dániel: Azt viszont nem lehet állítani, hogy az 1917 bármivel is több lenne a fentieknél. Egy látszólag vágásmentesen tálalt montázs a francia front pár kilométerén végigszaladó katonájáról. Techdemo és vizuális bravúr, amely bemutatja, mire képes a stáb technikai részlege. Egy első világháborúban játszódó Battlefield – vagy narratív szempontból még találóbb Brothers in Arms trilógia – single player kampánya, ami egy gondosan felvezetett, hosszasan felívelő, majd a kellő pillanatban kirobbanó érzelmi katarzis helyett, apróbb, montázs-szerűen szerkesztett katarzis-tüskékkel operál.
A film két óráját pislogás nélkül bemutató kameráját Roger Deakins operatőri kezei irányítják, de aki kicsit jobban odafigyel, olykor-olykor kiszúrhatja az utómunka során gondosan elegyengetett vágások pillanatait. Mendes-nek ez a fajta vizuális megközelítése ugyan bámulatos dinamikát kölcsönöz a jeleneteknek, de a koncepciója sok helyen kérdésessé válik, sőt, a filmvégi jelenet, ahol a britek első hulláma megindul a németek ellen, és a főszereplő a lövészárkokból kirajzó emberáradat, és az aláhulló bombák közt sprintelve próbálja utolsó erejével célba juttatni az üzenetet, egyenesen erőltetettnek – és videojátékos narratívánál maradva, túlságosan scripteltnek – hat, ráadásul cseppet sem innovatív, láttunk már ilyet ezelőtt. Mivel a kamera középpontjában az egész film alatt szinte mindig a főszereplő áll, úgy érezhetjük hogy nem ő halad át az állandóan változó vidéken, hanem ez a csupaszságában is megigéző francia táj van szüntelen mozgásban, és görgeti a felszínén a rajta átrohanó katonát, aki hiába fut a rá váró borzalmak elől.
Az 1917 egyvalamiben viszont kétségtelenül nagyot szakít, az pedig annak bemutatása, hogy a háború vicsorgó fogaskerekei között egy katona sorsa mennyire esetleges, mennyire valószerűtlen utat járhat be. Ahogy Schofield őrvezető egyik pillanatban még egy puhára rothadt tetem mellkasába tenyerelve halad lépésről lépésre az ellenséges tűzvonalban, úgy nem sokkal később már egy gyönyörű francia tájon sétálgat friss tejet kortyolgatva, hogy aztán ellenséges katonák elől menekülve keresztülfusson egy lángba borult francia falun, és pillanatnyi meghittséget találjon az egyik ház alagsorában meghúzódó nővel. A jelenet, amikor Deakins lenyűgözően fényképezett, rémálomszerű képei (a teljes sötétségbe borult falu ledózerolt épületcsonkjait csak az égből aláhulló jelzőfények világítják be, túlvilági, ijesztően megnyúló árnyakat vetítve a környezetre) egybeolvadnak Thomas Newman hipnotikus vonós szólamaival, az az 1917 kétségtelen csúcspontja, és már ez a fél perces jelenet felejthetetlenné teszi a filmet.
Az 1917 egy élményfilm, ahogy pár éve a Dunkirk is az volt, és mint olyat, semmiképp sem érdemes kihagyni. Klasszikus háborús filmként sokaknak üresnek fog hatni, pedig nem az, csak épp nem mesél semmi újat a háborúról és annak katonáiról. Hogy ezek a katonák angolok vagy németek, az teljesen mindegy. A fronton a fegyvereiket, a pillanatnyi biztonságot jelentő bunkerekben pedig feleségeik, anyáik, lányaik fényképét fogják remegő kezekkel, és abban bíznak, hogy segítségükkel valahogy átvészelik a háborút, valahogy életben maradnak, és hogy ha majd egyszer véget érnek az őrület és pusztítás napjai, hazamehetnek. Ki-ki a maga átlyuggatott, vérpermetes zászlaja alá. 8/10
Creativ3Form: Kezdjük a végén. Akinek annak idején a Mad Max: Fury Road csak annyiról szólt, hogy a szereplők elautókáznak A pontból B pontba, majd onnan vissza, az ne nézze meg ezt a filmet, mert nem fog neki sokkal több élményt nyújtani. Aki viszont már elfelejtette miért is szeret moziba járni, mi is az a bizsergető érzés, amibe annak idején beleszeretett, aminek köszönhetően elkezdte hétről-hétre kifizeti a jegy árát, majd pár hónap elteltével, amikor megjelenik az adott alkotás korong formájában, elment megvenni és otthon újranézte, az Sam Mendes legújabb alkotásától megkapja a választ. A sztori nem bonyolult, és amúgy is csak, mint mellékszereplő van jelen, csendben, meghúzódva a háttérben. A lényeg a két szereplőn van, akik kapnak egy nagyon fontos, szó szerint életmentő küldetést. El kell vinniük egy levelet A pontból, B pontba. Ennyi. A lényeg, ami történik velünk, és ahogyan ezt a Sam Mendes, Roger Deakins páros előadja nekünk.
A „vágás nélküli” snittek nem olyan rég jöttek divatba, de egyre többen alkalmazzák, viszont sok esetben csak egy-egy hosszabb jelenet erejéig, nem pedig egy teljes filmen keresztül, viszont most éppen ez a helyzet. Természetesen nem véletlen az idézőjel, a filmben rengeteg vágás van, amiket a digitális utómunka során gyúrták egy kerek egésszé, és az esetek nagy többségében remek munkát végeztek, viszont néha előfordult, hogy picit csúnyára sikerült a vágás, és látható, hogy hol is történt. Nem az olyan esetekre gondolok, amikor bemennek egy sötétebb, földalatti kis bunker részbe, és két másodperc erejéig a korom sötét uralkodik a vásznon, és nem látunk semmit, mert bár ott is egyértelmű a vágás, csak ott nem látod. Az olyan esetekre gondolok, amikor elhaladnak egy tárgy, de sokkal inkább egy ember háta mögött, és azonnal feltűnik, hogy valami nem stimmel, mintha picit megbicsaklott volna a snitt. Kicsit más szögből jön ki a kamera a takarásból, az adott karakter kicsit előrébb jár, mint kellene stb, stb. Hála az égnek kevés ilyen alkalom van, és egyszer sem fog kizökkenteni annyira, hogy onnantól kezdve ne tudj másra figyelni. Amire viszont figyelni fogsz, attól a szádat fogod tátani. Nem csak az egysnittes megoldás miatt, hanem amilyen képeket, mozgásokat, szögeket megalkotott Deakins, aki ezzel a filmmel újfent bizonyítja, hogy szakmája egyik, ha nem a legnagyobb zsenije. Van benne egy olyan éjszakai szekvencia, ami alatt konkrétan végig rázott a hideg, miközben egyre szorosabban markoltam a moziszék karfáját és a végén, visszanyeltem a szívemet a torkomból.
Mindehhez nagyban hozzájárul Thomas Newman csodálatos zenéje is, aki nekem régóta a személyes kedvenc zeneszerzőm, és ebbe az albumba belerakott minden olyan dallamot, minden olyan tónust, minden olyan megoldást, ami a legjobban jellemzi… és ami miatt anno ő lett a kedvencem. A közel két órás játékidő alatt a filmkészítés egy olyan magasiskoláját kapjuk, amire ritkán van példa, és amit mindenképpen nagyvásznon kell először átélnie minden olyan embernek, aki egy kicsit is szereti a mozit és a filmeket. A történet, mint mondottam, csak mellékszereplő csupán. Két olyan ember küldetését követjük végig, akik egymáson kívül senki és semmi másra nem támaszkodhatnak, csak arra a bizonyos mázli faktorra, ami vagy melléjük szegődik, vagy nem. Nem lesznek nagy tanulságok, nem látunk illetve hallunk kimondott, nagy monológokban előadott véleményeket a háborúról, nem kaptunk teljes képet a helyzetről, nem mesélik, mutatják meg nekünk, mitől robbant ki a háború. Csupán végigkísérünk egy küldetést, ami alatt látunk borzalmakat, látunk elkeseredettséget, látunk félelmet, látunk összetartozást, látunk reménykedést, látunk pusztítást, látunk emberi akaratot, látunk emberi sorsokat, és látunk szépséget, bármily furcsa is ezt a szót használni egy világháború kapcsán. Viszont minden szépsége ellenére az 1917 nem egy klasszikus értelemben vett közönségbarát film, ami mindenkit megtalál majd. Akit viszont igen, azt nagyon sokáig nem fogja elereszteni, és bizony alig várja majd, hogy átélhesse. Ha szeretjük a mozit, ha szeretjük, ha nem maga a történet, hanem a képi világ meséli el a cselekmény nagyjából 90%-át, akkor menjünk el rá moziba, mert piszkosul megérdemli. 9/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
