90-es évek végét írunk. A világot elöntötték már a Mad Max klónok, a posztapokaliptikus jövőt elhozó mozifilmek és az egyszemélyes hadsereg felfogásban elkészült akciózások. Paul W.S. Anderson, a B-kategóriás-filmek „királya” összegyúrta mindezeket, majd a végeredménnyel jól nyakon öntötte Kurt Russellt, hogy megalkossa, A katonát.

A jövő harcosait egy különleges és precíz kiválasztás alapján építik fel. Nem ismernek fájdalmat és könyörületet. A tökéletes gyilkológépekre csak egy veszély leselkedik, amikor egy egység már náluk is tökéletesebb katonákat állít hadrendbe…

Kaptunk egy kis Mad Max-et, egy kis Szárnyas fejvadász érzést, valamint egy Van Damme-féle Tökéletes katona újragondolást. Külön-külön ezek a filmek mind működtek, de egybegyúrva, legalábbis úgy, ahogy Andersonék tették, már kevésbé. A Katona mindenbe belefog, de semmit nem ad igazán. Nem teremt világot, nem mutatja be a meglévőt, egyszerűen csak néhány zsinóron rángatott embert használ fel 1 bites feladatok elvégzésére. Pedig, ha végignézünk a névsoron, akkor volt potenciál a nevek terén, ott volt többek között: Jason Scott Lee, Jason Isaacs, Connie Nielsen, Sean Pertwee, Gary Busey, Michael Chiklis és persze Kurt Russell is. Ennek ellenére előbbieknek nem sok esély adatott meg a kibontakozásra, míg utóbbit a forgatókönyv annyira lekorlátozott, hogy még az is csoda volt, hogy lélegezhetett a kamerák előtt. Kis túlzással a lecsupaszított endoskeletonoknak a Terminatorban több érzelem mutatkozott meg az arcán, mint itt Kurt Russellnek.

Azt viszont mégsem lehet mondani, hogy vállalhatatlan lenne az a bő 85 perc, amit kaptunk, csak hát kevés… kevés, mert több volt benne a lehetőség, kevés, mert a témában kaptunk ennél sokkal jobb filmeket és kevés, mert Kurt Russellt sem szabad ennyire elnyomni. Ettől függetlenül megvoltak a pillanatai, egyszerű, de működő akciózásokkal és egyszerű, de könnyen lecsúszó történettel. 5/10