A programozó Miles (Daniel Radcliff egész szórakoztató hakni üzemmódban) egy sörrel, chipssel és netes trollkodással átmulatott éjszaka után arra ébred, hogy ő az egyik főszereplője a Skizm nevű underground viadalnak, ahol erőszakos gyilkosok és bűnözők küzdenek egymással az utolsó vérig, miközben az egészet élőben közvetítik a dark weben. Ellenfele a dögös-szőke, kokainfüggő Nix (Samara Weaving az Aki bújt után ismét könyékig merül a vérben), akinek a combjainál csak a fegyverének csöve hosszabb, nem mellesleg régóta verhetetlen. Hogy Miles helyzete még szánalmasabb legyen, kézfejéhez és ujjainak csontjaihoz két jókora pisztolyt csavaroztak, egyenként ötven golyóval a tárban, újratöltés nincs. Ezzel a játék kezdetét veszi, éljen az erősebb, haljon a gyengébb!
A filmet író és rendező Jason Lei Howden végigjárta a legtöbb Marvel film, és még egy rakat gigaköltségvetésű blockbuster visual effects részlegét, hogy aztán az ott tanultakat szépen félretegye, és helyette visszanyúljon a ‘80-as ‘90-es évek túlhúzott horror és akciófilmjeinek látványvilágához, és megfürdőzzön a kor videoklip esztétikájának folyékony neonnal teli fürdőkádjában. A kamera ehhez méltóan tekeredik, gurul, ferdül és pördül, nincs megállás. Hogy erre még néhol ráhúznak egy Scott Pilgrim-féle social media és videojátékos effekteket tartalmazó extra réteget, az már szinte túlhevíti az így is elég dögösre festett látványvilágát a filmnek. Ügyes. A CGI néhol ugyan a rossz értelemben is a ‘90-es éveket idézi, de akkor is ügyes.
A Guns Akimbo ezen felül viszont nem igazán akar más egyebet villantani, pedig alapvetően egy szimpatikus koncepción alapul a film. A dialógusai a legostobább Zs-filmeket idézik, a karakterein nevetünk, de csak kínunkban, a film humora meg golyót kapott az első tűzpárbajban, és szörnyű kínok közepette lehelte ki a lelkét, hogy aztán vissza se nézzen többet. Ez a humor alapvetően abból a kiapadhatatlan (legalábbis a film szerint) forrásból táplálkozik, hogy Miles olyan alapvető dolgokat képtelen a kezéhez erősített fegyverekkel elvégezni, mint a telefonnyomkodás, az ajtókilincsek használata, vagy a hugyozás, ezek a poénok pedig a sokadig alkalommal elsütve már nem olyan erővel csattannak, mint az elején. Ezeken felül csak a béna egysorosok maradnak, amiktől meg a frászt tör ki.
Az akciójelenetek ugyan pörögnek ezerrel, de minőségük túl hullámzó ahhoz, hogy úgy érezzük, a székhez vagyunk szegezve, ráadásul film a saját szabályait se mindig tartja be. Az egyik jelenetben Nix másfél perc alatt végez ki vagy negyven állig felfegyverzett rosszarcot egy szál pisztollyal a kezében, mindenféle látványos akrobatikus koreográfia közepette, ugyanakkor nem sokkal később képtelen megsebezni a tornából felmentett, kutyatappancsos mamuszt, és fürdőköpenyt viselő főszereplőnket egy csutkára töltött gépfegyverrel, három méterről. Ebből a szempontból a film kicsit sem konzisztens, és ez kizökkenthet sokakat.
Ha a forgatókönyv épp úgy kívánja, a csaj leszed bárkit két beszólás között, ötven méterről, egyetlen golyóval, miközben kokaint szív a padlóról, máskor meg egy helikopterről leszerelt minigun 100 golyó/másodperces szórási rátája sem elég hozzá, hogy bárkit eltaláljon méterekről, szóval ha humora nincs is nagyon a filmnek, ez azért valahol mégiscsak vicces, csak hát nem úgy, ahogy kéne. Nix még így is lehetne igazi badass, vagyis az lett volna a kilencvenes évek közepén, ma már inkább csak egy wannabe Harley Quinn, akinek két kézzel mutatott idézőjelek között értelmezhetjük csak a “badassségét” - jaj de szép ez. Itt tenném hozzá, hogy Weaving szerintem jobb Quinn lenne, mint Robbie volt, de ez csak magánvélemény.
A "benne vagy a játékban, és mi közvetítjük az egészet" alapötlettel rendelkező filmekből számtalan létezik, a Guns Akimbo pedig semmi eredetivel nem járul hozzá ehhez az örökséghez. Nem komédia, mert nem elég vicces, nem bullet hell, mert ahhoz nincs benne elég bullet, de egy vizuálisan szórakoztató kis akciófilm még lehet belőle. Az egész retro látványvilág, és a vele szemben haladó langyos social media szatíra kicsit anakronisztikussá teszik a filmet, de végül is ez jól áll neki. Rá kellett jönnöm, hogy a Guns Akimbo nem akar olyan lenni, mintha a kilencvenes években készült volna, hanem egészen konkrétan OLYAN, csak hát épp a lélek hiányzik belőle, ami azokban a remek időkben készült alkoktásokban megvolt. Éppen ezért a film a maga módján élvezhető, de nem ajánlható. Hogy miért nem? Mert voltaképp ott vannak azok a filmek, amik tényleg a '80-as, '90-es években készültek, és őrültebbek, dögösebbek, szórakoztatóbbak mint ez, innen nézve a Guns Akimbo pedig már korántsem annyira rakenroll, mint amilyen lehetne egy ügyesebb forgatókönyvvel, és mondjuk nem csak vizuálisan izgalmas húzásaival. 5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
