[Supernatural Movies]

A lelked az enyém - The Last of Us Part II

2020. augusztus 12. - Supernatural Movies

A választási lehetőség hiánya egy meglehetősen frusztráló dolog. El kell fogadnod valamit, még akkor is, ha nem értesz egyet vele. Ez még úgy is elég zavaró tud lenni, ha csak egy videojátékról van szó. Persze nem feltétlenül hátrány, ha a narratíva fogja a kezed, feltéve, ha olyan jó írói gárdát alkalmaznak, mint a Naughty Dog. Elég az öt Uncharted részre gondolni, vagy a 2013-as The Last of Us-ra, ami nem csak egyértelműen befolyásolta az iparág alakulását a későbbiekben, de gyakorlatilag nem születtek róla negatív kritikák, a játékot övező szeretet egyöntetű. Hét évnek kellett eltelnie, hogy megérkezzen a második rész, ahol az enyhén félrevezető marketingkampány, valamint a sztorira vonatkozó szivárogtatás miatti botrány sok rajongóban ellentmondásos érzéseket keltett. A tény, hogy ezeket az ellentmondásokat még a játék megjelenése sem oldotta fel, egyértelműsítette, hogy a The Last of Us Part II nagy eséllyel az évtized legmegosztóbb, legmanipulatívabb, legsötétebb hangulatú videojátéka. És valószínűleg a legerőszakosabb is. Erősen spoileres kibeszélő következik.

the_last_of_us_part_ii_20200718131957.jpg

Duba Dániel: Értjük, honnan fúj a szél, tisztában vagyunk a filmes trendekkel, a szereplőinknek meg kell halniuk, ha lehet, minél váratlanabbul. Sokkolni kell a nézőket, megfogni őket a válluknál fogva, és megrángatni, hogy “hé, az előbb valami durva dolog történt, érezd magad letaglózva, esetleg dühöngj". És persze nézd meg a következő részt. Ha A Last of Us Part II mögött csak egy kicsit kevésbé lenne kiérezhető ez a kézdörzsölgetve sóvárgó írói szándék a játékosokból kiváltott érzelmi reakciók után, biztos vagyok benne, hogy egy fokkal még ennél is elégedettebb lennék a játékkal, mint amilyen egyébként vagyok. Bizonyos keretek között, természetesen. Azt azért mindenképp meg kell valljam, az új rész bámulatos arroganciával prezentált, manipulatív történetvezetése még engem is szapora, elismerő bólintásokra késztetett. Neil Druckmann, te utolsó strici, még mindig tudod, mitől döglik a légy.

Azért persze egy kicsit sajnálom, hogy Joel és Ellie, akik a videojátékostársadalom legkedveltebb játszható karaktereivé váltak az évek alatt, és akiket gémerek milliói dédelgettek a szívük helyén ketyegő Ryzen processzorokban, arra lettek használva, hogy olyan milliószor megénekelt dolgokról meséljenek, mint, hogy a bosszú rossz dolog, és nem vezet sehová, maximum vissza a barlangba a pattintott köveink közé. A Naughty Dog ütőkártyája persze sosem arról szólt, “mit” mesélnek, hanem hogy “hogyan” mesélik, és arrogancia ide, ellentmondásosság oda, ez megint úgy lett elmesélve, hogy arra így vagy úgy, de sokáig emlékezni fogunk. Azt mindenképp értékelni kell, hogy miközben az iparág vezető stúdiói mindinkább a játékosok, és az épp futó gamer irányzatok szolgai alápolcolásán dolgozik, addig a Naughty Dog narratív szempontból szembemegy az elvárásokkal, sőt, egy 6-os golfütővel pépesre zúzza azokat, majd az ezalatt a szájában serényen gyűjtögetett fémízű nyálat a játékosok arcába köpi. “Burn in hell, pendejo!”

the_last_of_us_part_ii_20200727000313_1.jpg

A játékot játszva arcokat bezúzni persze mi is fogunk, nem is keveset, nem is akárhogy. A Part II egyik ellentmondásossága a realisztikusan megvalósított erőszakosságában rejlik. Nem csak felnőtt, erős férfiakat, hanem nőket, és számtalan kutyát is átküldünk a másvilágra, tesszük mindezt az elképzelhető legfeljebb húzott erőszak-esztétika alkalmazása mellett. De nem csak a hús, a köret sem a megszokott. A játékban sűrűn előforduló összecsapások során általában több ellenséggel harcolunk egyszerre. Miután ártalmatlanítottuk az egyiket, az nem esik csak úgy illedelmesen össze, ahogy azt minden jóérzésű videojátékban megszoktuk, hanem ehelyett gurgulázva kezd haldokolni a szemed előtt, miközben utolsó leheletével vért bugyborékolva könyörög segítségért. Eközben a másik a földön fekvő társa miatt érzett fájdalmában annak nevét kiáltja, hogy tudjuk, akit éppen torkon szúrtunk pár másodperce, nem csak egy névtelen, arctalan ellenség volt a sok közül, hanem volt neve, John-nak hívták, és ez a másik talán a testvére lehet. Ő most épp felénk szalad egy bárddal, de valószínűleg másodpercek múlva szintén vért bugyborékolva fog haldokolni a lábaink előtt, mire a harmadik elkeseredetten fog felkiáltani, hogy “Uram Isten, ne!”. Mikor először szembesülünk azzal, hogy a pályarészeken elszórt ellenségeink emberként viselkednek, és nem csak a késünk élét érzik, hanem a bajtársaik erőszakos halála miatti elkeseredett gyászt is, akkor a következő nyílvessző amit kilövünk, a következő machate, amivel lesújtunk, egy kicsit a játékost is megvágja. Persze az én Doom-on kérgesedett lelkem nem adja ám könnyen magát, de az elgondolás és a megvalósítás figyelemre méltó.

Tulajdonképpen az egész mechanika arra épül, hogy egyre jobbak legyünk a gyilkolásban, ezt szolgálja minden fejlesztés, minden kraftolás. Lehet ugyan lopakodni, és érdemes is, de a harcot teljesen elkerülni lehetetlen, pláne ha össze akarjuk gyűjteni a pályarészeken elszórt tárgyakat, amik segítségével fejlődni tudunk. Az persze újabb ellentmondás, ha a Naughty Dog ezzel a játékkal valóban meg akarja mutatni, hogy az erőszak nem megoldás, miért úgy építette fel alapjaitól a játékot, hogy folyamatosan afelé lökdössön minket, hogy minél eredményesebben ölhessünk? Így van felépítve a narratíva, nincs választásunk. A játék túlságosan sokszor kényszerít arra, hogy te, mint játékos, a szándékaiddal ellentétesen cselekedj (lásd pl. az Ellie vs Abby harcokat), miközben azt gondolod, “na nem, én ebben nem veszek részt, ezt nem csinálom".

the_last_of_us_part_ii_20200731124308.jpg

De nem csak emiatt felkavaró a Part II. A történet egy ponton arra kényszerít, hogy átvegyük az irányítást Abby felett. Ő a második játszható karakter, valamint ő az, aki miatt Joel ezúttal már nem az. Joel halála egyszerre dühítő és letaglózó, de a legnagyobb baj vele, hogy nincs megfelelően előkészítve. És nem csak előkészítve, de elsimítva sincs kellőképpen. Jogosan érzik sokan méltatlannak, nem azt ami történt, hanem azt, ahogy történt. Ezt követően pedig Ellie a lehető legtávolabb kerül Joel szellemi örökségétől, és mindattól a kemény, de humánus életszemlélettől, amit Joel az előző részben képviselt. Aztán megkezdi morális lejtmenetét, hogy a játék végkifejletével koppanjon ennek a sötét, magányos veremnek az alján. Ellie karakterívét látva szinte elkerülhetetlen, hogy mindazzal együtt, ami történt, Abby lépjen elő a szereplővé, akivel szimpatizálunk. Ha valaki hajlamos kicsit jobban beleélni magát egy játékba, jó esély van rá, hogy a nagyjából harminc órás játékidőt végig gombóccal a torkában tolja majd végig (van vanília, karamell, tutti-frutti, rumos dió és kávé).

A játék legfájdalmasabb pontja, hogy Ellie már nem ugyanaz az a lány, aki az első részben volt. Ebben legnagyobb szerepe a mardosó bűntudatának van, ami az első rész végének egyenesági következménye, ahogy tulajdonképpen az egész játék is az. Fájó ezt mondani, de Ellie ebben a részben se nem karizmatikus, se nem érdekes személyiség. Joel miatti bosszúja egy ponton túl csak gőgös önpusztítássá lesz, tettei a megváltás utáni vágy teljes hiányáról árulkodnak, ez pedig karakterének totális, szívtelen dekonstrukciója. A történet ugyan többször felkínálja neki a kiutat, de mikor azt látjuk, hogy ő képtelen kimászni ebből a lefelé tartó spirálból (a játék legvégén bekövetkező ráeszmélés és elengedés egyszerűen túl későn jön) bosszúja pedig csak személyiségének lezüllesztéséhez, további szeretteinek elidegenítéséhez, vagy akár szörnyű kínok közti elvesztéséhez vezet, akkor a játékosban kezd formálódni egy szörnyű gondolat arról, vajon ki is a játék valódi negatív karaktere. Ön és környezete pusztításának eredményét a végső képek mutatják meg a leghatásosabban, ahogy Ellie bal kezének leharapott ujjai miatt elvesztette az egyetlen olyan kézzelfogható dolgot, ami még Joel-hez kötötte, a gitározás képességét.

the_last_of_us_part_ii_20200801113002.jpg

A második résszel még valami odaveszett, mégpedig a játék humora, ami az első epizódban Joel és Ellie kapcsolatának fontos építőköve volt. Emiatt a folyamatosan előtérbe tolt erőszak, és a konstans negatív fordulatok nem csak szellemileg és érzelmileg, de már-már fizikailag is lefárasztanak. Közben Abby nézőpontjára váltva a játék arra kényszerít, hogy megtapasztald, milyen az ellenség szemén keresztül nézni az eseményeket. Az egyik legfrusztrálóbb rész a játékban, mikor Abby-t irányítva egy lövészt kell kiiktatni, miközben az folyamatosan tűz alatt tart minket. Nehézkesen mozogva, sebesüléseket halmozva, méterről méterre, fedezékről fedezékre haladva egyre jobban gyűlöljük ezt a lövészt, aki a mind jobban kibomló sztori közepette feltart minket. Miután a hosszú és szenvedős rész után végre elkapjuk a fickót, kiderül, hogy Joel testvére az, Tommy, egy a jófiúk közül. A játék nem csak áthelyez az ellenség sorai közé, de nem túl diszkréten úgy manipulálja a játékmenetet, hogy érezzük, ezúttal nincsenek jók és rosszak, csak eltérő nézőpontok.

Egy interjúban Neil Druckman azt nyilatkozta, hogy ezt a játékot kifejezetten nem úgy tervezték, hogy egy jót szórakozzunk rajta ("We don't use the word 'fun. We say engaging"), de én azért néhol egész jól elszórakoztam rajta, bocs, Neil. Még úgy is, hogy jó 5-6 órával hosszabb, mint kellene, alig vannak benne játékmenetbeli újítások, és nem tudunk meg szinte semmi újat a fertőzésről – ami a második részre gyakorlatilag már alig része a történetnek. Neil Druckmann fenti megnyilvánulása csak egy kiragadott példa, de ezek azok a mozzanatok, ami miatt jogosan érezhetjük úgy, hogy a játék kicsit komolyabban veszi magát a kelleténél.

the_last_of_us_part_ii_20200729101118.jpg

A Part II valahogy úgy viszonyul a 2013-as első játékhoz, mint Gareth Evans The Raid című filmjének remekül sikerült második része annak szimplább és egyértelműbb első részéhez. Sokkal nagyobb, sokkal többet akar mondani, jóval terjengősebb, erőszakosabb, hosszabb, sokkal fárasztóbb, és mindenekelőtt sokkal elrugaszkodottabb annak eredeti koncepciójától. A játék zavarbaejtően ambivalens mivolta maga a legfőbb hatásmechanizmusa is egyben. Játszani vele olyan élmény, ami nem halványodik csak úgy el a stáblista után, ennek ellenére meg kell mondjam őszintén, a Part II egyáltalán nem az a játék, amire vártam, de ezzel együtt mindenképp egy olyan játék, amire érdemes volt várni, és amit érdemes játszani.

Itt a végén pedig még tegyünk említést a játékba integrált gitározásról, ami hatalmas móka, és a kontroller érintőpaneljén való kitartó kísérletezgetéssel sok mindent el lehet vele prüntyögni (lásd a temérdek játékosok által készített feldolgozás-videót a youtube-on, a lenti Nothing Else Matters csak egy a sok közül). A profi fénykép mód is remek lett, valamint érdemes szót ejteni a játékmenet széleskörű testreszabhatóságáról, amit a beállítások menüben tudunk finomhangolni – Playstation játékhoz képest bámulatos aprólékossággal. A harcok és az állandó gyűjtögetés azért egy idő után még így is repetitív munkafolyamattá válnak, avagy a TLoU P II számokban:

  • 89 szekrényajtó és 94 fiók kinyitása
  • 126 késelés
  • 7 kutya fejének péppé zúzása
  • 41 végtag leválasztása macheté-vel
  • 103 koponya meglékelése
  • 68 fejlövés
  • 78 elhibázott fejlövés
  • 391 elszórt bizbasz felvétele
  • 1 fantasztikus, kihagyhatatlan játékélmény


Creativ3Form: 
Ha van olyan játék, ami hetekig, hónapokig, sőt…évekig nem eresztett, és akarva akaratlanul előjött, ha filmekre, ha sorozatokra, ha könyvekre, ha más játékokra gondoltam, akkor az a The Last of Us. Amikor pár éve befizettem egy PS3-ra, az utolsó exkluzív cím volt, amibe belevágtam, mert ezzel a címmel kapcsolatban voltak a legnagyobbak az elvárásaim. Éppen ezért minden más után, legyen szó a God of War szériáról, az Uncharted sorozatról vagy bármi másról, ezt akartam legutoljára átélni. Viszont megérte „várni” rá, mert egyszerűen nem tudok a zseniálisnál enyhébb jelzőt használni vele kapcsolatban. Tanítanivalóan volt felépítve a sztorija, Ellie és Joel kapcsolata, hogy hogyan jutottak el a sóhajtozással vegyített fintorgástól az apa-lánya kapcsolatig, ráadásul mindezt milyen világban és milyen tettek következményeként. És ezeknek bizony meglesz a böjtje, de erről majd később. Éppen ezért nem csak nálam, de szerintem mindenkinél, aki játszott vele kb. a csillagos egekig emelkedtek az elvárások az új résszel kapcsolatban, melynek startja sajnos nem úgy indult, ahogy kellett volna.

A kiszivárgás része csak egy oldala annak a bizonyos érmének, a másik ennek a jelenségnek a felduzzasztása, sőt. Az online térből érkező biztatás, hogy senki ne vegye meg a játékot, mert az szar. Értitek. Még meg se jelent, még senki nem játszott vele, de már szar. Én személy szerint hányingert kaptam az olyan youtube videóktól, amiknek az első 2 percében nagyban esküdözik a delikvens, hogy ő így hatalmas gamer, meg úgy hatalmas rajongója az első résznek, és gyűlöli a kiszivárgásokat, és ő sohasem olvassa el az ilyeneket…de most még is megtette, sőt. Arra biztat engem, téged és még jó pár milliónyi embert, hogy ne vegyük meg a játékot, és kvázi szuperhősként tekint a kiszivárogtatóra, mert megspórolt neki 60 dollárt. Neki, aki hatalmas gamer és szereti meg tiszteli a játékokat és az első részt, de most félretéve az elveit, csakazértiselolvasottmindent. Innen üzenem, és előre is elnézést kérek, de a jó kurva anyátokat, azt. Nem vagytok, voltatok és lesztek ti sohasem igazi rajongói semminek, se egy adott szériának se a gamerkedésnek, ez mind csak rizsa, hogy jobb színben tüntessétek fel magatokat, de pont fordítva sült el a dolog. Dobálózhattok itt olyan szavakkal meg jelzőkkel, hogy „tiszteletlenség” de pont ti követtétek el a legnagyobb tiszteletlenséget azzal, hogy egy játék kapcsán, amivel kapcsolatban esküdöztetek, hogy ilyen meg olyan rajongói vagytok, elolvastatok egy kiszivárgás, sőt mi több. Erre még büszkék is vagytok és videót csináltok róla. Taps. Ennél szebb, és tanítanivalóbb pofánköpést rég nem láttam, és az összes ilyen, és ehhez hasonló „megspóroltak nekem 60 dollárt” szintű videó és cikk ebben a cipőben jár. Ehhez a réteghez csatlakoztak később azok az emberek, akik a megjelenés után úgy szidták a játékot, hogy egy másodpercet nem játszottak vele, csak szintén elolvasták a kiszivárgásokat (amik jó nagy százalékáról kiderült, hogy kamu és/vagy fél infókat tartalmaznak csak), majd megnézték a spoileres cinematic videókat, és utána elhitték, hogy az így alkotott, „ez egy rakás szar és tiszteletlenség az első résszel szemben” szintű véleményük egyenértékű egy olyan ember véleményével, aki beleölte azt a 30 akárhány órát, amit beleölt.Ezek voltak az „apu dühe” vagyok kifakadások, amiket már rögtön a legelején kiszerettem volna adni magamból, mert személy szerint tényleg felment bennem a pumpa miattuk. Térjünk rá magára a játékra és arra, hogy miért is ez lett a világ egyik, ha nem a legmegosztóbb játéka.

the_last_of_us_part_ii_20200728113711.jpg

Évek teltek el azóta a bizonyos „Swear to me. Swear to me that everything that you said about the Fireflies is true” jelenet óta, aminek folytatására mindenki kíváncsi volt. Ami kapcsán mindenki tudta, hogy csúnya következményei lesznek, amik esetlegesen nem úgy végződnek, hogy "boldogan élnek, amíg meg nem halnak". Éppen ezért furcsálltam picit az olyan véleményeket, miszerint „nem ezt várták” meg, hogy „szöges ellentéte történt annak, amit vártam.” Szerintem egyértelmű volt, már a folytatással kapcsolatos nyilatkozatok előtt bőven, hogy ez nem egy happy end játék lesz, amiben végig követhetjük, hogy lesz Ellie felnőtt nő, Joel pedig egy megpihent nyugdíjas, aki majd a kandalló előtt ülve, gitározgatva és kávét szürcsölgetve távozik a túlvilágra. Aki erre, vagy ehhez hasonló dolgokra számított, az nem sokat foghatott fel a 2013-as első részből. És itt jön képbe „apu csalódottsága” vagyok rövid kis fejezet, ugyanis rengeteg olyan negatív véleményt olvastam és hallottam, amik hiába voltak jól kifejtve, és részletekbe belemenően előadva, a többségükről ordított, hogy már az első részt se fogták fel teljesen.

Csak a miheztartás végett…aki szerint a The Last of Us = Joel és Ellie, az valahol félúton elvesztette a fonalat 2013-ban. Természetesen ők vannak a központban, mivel őket irányítjuk, és az ő kapcsolatuk a legerősebb a játékban, de az is ugyan olyan lényeges és ugyan olyan fontos, hogy azt a kapcsolat, ami kialakult közöttük, milyen környezetben és milyen tettek következtében jött létre. Ez a része nincs annyira a központban, és nincs annyira az arcunkba nyomva ez tény, de ugyan olyan fontos alkotóelemei a játéknak. Sőt, talán még fontosabbak is. Viszont efelett a két dolog felett nagyon sokan elsiklottak, nagyon sokan nem törődtek vele és egy másodlagos, majdhogynem teljesen lényegtelen mellékszereplőként tekintettek rá csupán, és nekem ez okozott csalódást a negatív vélemények nagy részében. Nem az zavar, hogy nem tetszett egyeseknek, hanem az, hogy rengeteg mindenkiről kiderült, hogy már az első részt se fogták fel teljes mértékben.

the_last_of_us_part_ii_20200718155504.jpg

Az persze már más kérdés, hogy miként nem nyerte el a tetszését mindenkinek, de mint mondottam, az ezzel kapcsolatos negatív vélemények nem zavartak, bár a „tiszteletlenség” meg a „pofánköpték a karaktereket” jelzőket még így is nagyon erős túlzásnak érzem. Az első ilyen dolog ugye Joel halála, ami a játék nagyjából harmadik órájában következik be (a kiszivárgásokban az volt, hogy csak a játék felénél, ami tökéletesen lefesti, mit érsz emberileg, ha az alapján mondasz véleményt a játékról még a mai napig). Szerintem se korai nem volt, se tiszteletlen, bárhonnan is vizsgálom, legyen az a brutalitás, vagy a hogyan oldala. Miért gondolom ezt? Nos, egyfelől, mert Joel nem volt jó ember. Hiába szerettük meg, hiába értettünk vele egyet a végső döntésében, Joel pontosan azt kapta, amit megérdemelt. Na, nem azért mert, hogy halálra ítélte volna az emberiséget, mert ezt baromságnak tartom. Azt az emberiséget ugyan is, amit bemutatott nekünk a játék az első részben, nem kellett halálra ítélni. Halálra voltak ítélve már sokkal korábban. Több évtizede éltek a vírus borította világban, vademberekként, gyilkosokként, mészárosokként. Nem tudtak volna visszailleszkedni a normális hétköznapokba, ahol apa iskolába viszi a kislányát, miközben fél éve még ő verte félholtra, vagy ette meg az egyik osztálytársa szüleit. Azon az emberiségen egy vakcina semmit nem segített volna, sőt. Csak rontott volna a helyzeten, ugyan is fix, hogy háborúzások törtek volna ki érte, nem pedig a gyors felépülés folyamata vette volna kezdetét. Joel azért kapta azt, amit megérdemelt, mert az első részben rengeteg ártatlan embert ölt meg Ellie miatt, amiatt, mert nem akarta őt elveszíteni. Elég ha csak a finálét említem, ugye. Neki egyszerűen nem járt a szép és gyors halál, vagy az a bizonyos, kandalló előtt gitározós, kávé szürcsölgetős nyugdíjas kor, amit fentebb írtam. Brutális volt és beleremegett nem csak a kontroller, de az ember szíve is…de Joel-t egyszerűen utolérte a karma, akár tetszik, akár nem.

A másik, ami kapcsán a tiszteletlenséget használták sokan, hogy milyen bután és rutintalanul viselkedett a halála előtt. Hogy az a rutinos, mindent látott és megélt, mindig precíz és felkészült ember hogyan sétálhatott be ennyire simán a csapdába és, hogyan adhatta magát ennyire könnyen. Nos, szerintem egyfelől ő akkor ott nem gondolta azt, hogy ez akár csapda is lehet. Nekünk, a játékosnak egyértelmű volt, de neki ott, abban a helyzetben nem volt semmi arra utaló jel, hogy ez csapda, és neki itt annyi lesz. Plusz ha még ne adj Isten ki is szagolta volna, akkor se ment volna sokkal többre, mert Tommy-val csak ketten voltak. Kiütnek vagy lelőnek max két embert, de a többi így is úgy is elkapta volna, és véghez viszik, amit véghez vittek. Egy szeretett karakter brutális halálát….amibe beleremegtünk és mellette elfogott minket a gyűlölet is a végrehajtó kapcsán, aki nem más volt, mint Abby.

the_last_of_us_part_ii_20200731232132.jpg

Abby, akit már a játék megjelenése előtt gyűlölt mindenki, és nem csak azért, mert a kiszivárgásokban elég sok szó esett róla hanem, mert a kinézete miatt sokan egy transznemű karakternek gondolták és hát mi az, hogy egy transznemű karakter öli meg a hőn szeretett Joel-t?!?! Mondanom se kell, hogy Abby, bár eléggé férfias a kinézete, nem transznemű, szóval ez egy teljesen felesleges és undorító hiszti volt a karakter kapcsán. A gyűlölet iránta viszont valós volt. Én is gyűlöltem…megakartam ölni ott, abban a pillanatban. Viszont ott volt bennem egy kicsi „félsz” is, hogy ez nem lehet ennyire egyszerű…nem lehet a szimpla gyűlölet a válasz az Abby karakterével kapcsolatos érzéseimre…itt történnie kell még valaminek, ami majd kibővíti látásmódomat. És megtörtént. Megcsinálta a Naughty Dog azt, amire talán csak ők képesek…elérték nálam, hogy a játék végére megszeressem Abby-t. Együtt érezzek vele, izguljak érte, és azt akarjam, hogy megkapja a maga kis megváltását. Ezt a kívánságomat pedig a Naughty Dog teljesítette, mert az ő karakterútja számomra legalább annyira zseniálisan van megalkotva és felépítve, mint volt Joel és Ellie kapcsolata az első részben. Amikor átvesszük felette az irányítást a játék felénél, picit én is felszisszentem, hogy ez most komoly? Pont most és pont őt?!?! Ám ahogy haladunk előre, ahogy egyre jobban kibontakozik előttünk a személyisége és az, hogy ki is ő és miért tette azt Joel kapcsán, amit tett, a gyűlölet szépen, lassan elhalványult, hogy aztán a végére a már említett szeretetté nője ki magát. Persze megértem azokat, akiknek ez a megváltás nem jött el vele kapcsolatban…akik nem voltak rá kíváncsiak mert egyszerűen nem érdekelte őket a másik oldal…egy másik szemszög…de én úgy voltam vele, hogy oké Naughty Dog, ha te ezt akarod elmesélni nekem, én bizony "végighallgatom." És tetszett, amit  "hallottam." Olyannyira, hogy számomra itt, a második részben, Abby legyőzte Ellie-t a szerethetőség faktorban.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Ellie csalódást okozott vagy őt meggyűlöltem volna, nem. Csupán Abby karakterének felépítése és személyiségének fejlődése jobban elnyerte a tetszésemet. Ellie…nos…Ellie sem az a bizonyos kislány már, akit korábban megismerhettünk. Nem csak testileg, de személyiségét tekintve is nagy változásokon ment keresztül, aminek eredményeképpen csak nem hagyta nyugodni az a bizonyos „I Swear” mondat Joel szájából, amiről legbelül ő is pontosan tudta, már ott, abban a pillanatban, hogy hazugság…de az akkori még fiatal és kellőképpen naiv lelke igaznak hitte és beletörődött a dologba. Ám a tinédzserkor bizony nem csak testileg változtatja meg az embert, és miután Ellie utánajárt a dolgoknak, napvilágot látott a legnagyobb félelme…azaz, hogy Joel hazudott neki. Ez lesz az ő belső harcainak első útja, hogy úgy kell gyűlölnie Joel-t, hogy közben szereti is, hiszen ő is pontosan tudja, hogy miért is tette, amit tett. Viszont az érzéseket nem lehet egy gombnyomásra ki és bekapcsolgatni, így elkerülhetetlen volt a harag és az alig veszlek emberszámba életfelfogás. És az, hogy ez a felfogás már a játék legelső percétől jelen van nekem sokkal jobban tetszett, mintha teszem azt Joelt és Elliet irányítva, valahol a történet felénél jött volna felszínre, és onnantól kezdve ez lett volna a fő konfliktus forrás, aminek megoldására egészen a stáblistáig várnunk kellett volna.

the_last_of_us_part_ii_20200728225108.jpg

Ellie tehát küzd az érzéseivel…és ezek a belső harcok saját magával nagyjából a tízszeresére nőnek benne, amikor végig kell néznie Joel haláltusáját és azt a pillanatot, aminek hatására végleg eltávozik az élők sorából. Innentől kezdve ugyan is teljesen elveszíti  régi énjének utolsó, még fel-fel pislákoló darabkáit, és a bosszúnak szenteli életét. Az ő szála, az ő útja sokkal egyszerűbb, sokkal kevésbé érdekesebb karakterfejlődés szempontjából, mint Abby oldalán. Ellie ugyanis még nem tart ott érzelmileg mint Abby. Az ő belső harcai még nem érték el azt a szintet, amit Abby a saját történetének nagyjából a felénél már teljesen maga mögött hagyott és elkezdett helyette egy olyan úton járni, ami a megváltáshoz vezet. Elli ettől még messze van, és istenigazából csak nagyon kevés olyan pillanata van, amikor azt látnánk, hogy bármi is változna benne a belső harcai kapcsán. Néha ugyan meginog, néha ugyan látni rajta, hogy tudja, nem biztos, hogy az a megfelelő cél, ami felé halad, de nagyon gyorsan lerázza magáról ezeket a gondolatokat, és csak megy előre és előre és előre Abby után. Éppen ezért nem egyszer felmerül bennünk a kérdés, hogy akkor most ki is igazából itt a jó és ki a rossz? Van egyáltalán még értelme használni ezeket a jelzőket? Van egyáltalán különbség? Ebben a világban, ezek mellett a cselekedetek és tettek mellett ki lehet mondani, ki lehet jelenteni bárkiről is, hogy klasszikus értelemben vett jó vagy rossz ember? Szerintem nem, és a játék egyik fő, központi mondanivalója is ez. A bosszú nem vezet sehová, a bosszú nem változtat semmin…vannak pillanatok és vannak momentumok, amikor azt hihetjük, hogy ez lesz az a megváltás, amire vágyunk, de minél mélyebbre süllyedünk, annál jobban rátelepszik a lelkünkre, és annál jobban elpusztít bennünk mindent, ami korábban jellemző volt ránk, és ami miatt annyian megszerettek minket.

Az, hogy erre mikor jövünk rá, hogy mikor kapcsolunk, hogy mi lesz az a lökés az a szikra, az a pillanat, aminek hatására ráébredünk végre, hogy nagyon nem jó út, amin haladunk, csak rajtunk múlik…de ha túl későn ébredünk, akkor bizony elveszíthetünk mindent. Azt a keveset is, amink még volt. Ellie útja pedig erről szól, legalább is számomra. A végén természetesen ő is eljut arra a szintre, ahova Abby, csak míg Abby kapcsán ennek a szintnek az elérése egy teljesen új, reményteli jövőképet hozott magával, addig Ellie már egészen más cipőben jár, és megvan az esélye, hogy a kései ébredése végett teljesen egyedül marad. És az, hogy ezt a kései ébredést, egy Abby elleni, halálra menő küzdelemben éli meg, hogy pont akkor, amikor Abby élete szó szerint a kezei között van, jön az a bizonyos szikra, hogy "ácsi, kurvára nem lesz neked jobb, ha megteszed" csak még erősebbé, még feszültebbé teszi az alapjáraton is feszült hangulatot és légkört. Nekem kb. a torkomban volt a szívem ezen jelenetsorok alatt.

the_last_of_us_part_ii_20200729004923.jpg

Szerintem azt kijelenthetjük, hogy az a történet, amit a Naughty Dog el akart nekünk mesélni, az mesterien van elmesélve. Megértem, ha valakinek nem tetszett, ha valaki esetleg nem ezt szerette volna látni…de ahogy el van mesélve, ahogy ki van bontva, ahogy végig van vezetve, majd ahogy le van zárva, az kiérdemli a zseniális jelzőt, és ezt a véleményemet bárkivel szemben felvállalom. Számomra a generáció egyik, ha nem a legjobb játéka lett a The Last of Us Part II, ami játékmenet és játékmechanika szempontjából ugyan nem hozott sok újítást, inkább csak jobbá, tökéletesebbé csiszolták, amit az első részben, és amit az Uncharted-ekben láthattunk, mindezt olyan látványvilág keretein belül, ami simán meghaladja a jelenlegi generációt minden szempontból, és amire kb. csak a Naughty Dog képes. Természetesen sokan csalódtak bennük, már ami a sztorit és a karaktereket illeti, amit meg is értek. Számomra hozták a szintet, sőt. Amiket sokan tiszteletlenségként meg csalódásként éltek meg, azok nálam a „túlszárnyaltatok mindent, amire előzetesen számítottam” polcon foglalnak helyet.

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr6515948044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása