John Carpenter 1982-es sci-fi/horror klasszikusa a földre szállt, majd testet öltött borzalom tökéletes mozgóképes leképezése, a rendező pályájának pedig egyik csúcsteljesítménye, melyet maga is személyes kedvenceként aposztrofál. A dologról túlzás nélkül állítható, hogy nem más, mint a tökéletes szörnyfilm, ugyanakkor sokkal több is annál. Vérbe és belsőségekbe bugyolált látlelet az emberek közti bizalmatlanságról, az egyéneket és a teljes társadalmat érintő paranoiáról, a láthatatlan, ámde létező veszélyről és arról hogy mi történik, ha végül tényleg rosszra fordulnak a dolgok. Ebből kifolyólag pedig sajnos semmit sem vesztett aktualitásából, és többek között ennek is köszönhető, hogy szinte ugyanolyan hatásos, mint amikor először került a publikum elé. Mindemellett az is elmondható róla, hogy az egyik legjobb adaptáció is ami valaha készült.
Carpenter atmoszféra teremtésből mindig csillagos ötösre teljesített, itt sincsen ez másképp. A nyitó képsorok rögtön beszippantják a nézőt a sarkvidék fagyos poklába, ami egy testrabló idegen létforma jelenléte nélkül is eléggé zord, veszélyes és ijesztő hely tud lenni. Nyugtalanító, baljós zenére egy helikopter suhan a kietlen, hófödte táj felett, a benne ülők egy kutyát üldöznek, persze ebből már sejthető, hogy a blöki nem (egészen) az aminek látszik. A néző legalábbis sejtheti, ellenben az amerikai kutatóbázis tagjaival, akik felé az állat lohol. A helikopterben norvég kollégáik ülnek, akik átélték már azt ami rájuk vár, ha a kutya sikeresen célba ér. A nyelvi korlátok, a zaklatottság és pár rossz irányba leadott lövés okán gyorsan kialakuló káosz közepette márpedig ez sikerül is neki. Ezután pedig elszabadul a pokol és olyan dolgoknak lehetünk szemtanúi, amiket garantáltan soha nem fogunk tudni kitörölni az emlékezetünkből.
Ezeknek a roppant kreatív módon tálalt rémségeknek a létrejöttéig nehézségekkel tűzdelt, rögös, de nagyon érdekes út vezetett. Az alábbiakban igyekeztem összeszedni néhány érdekességet erről a hosszú kreatív folyamatról, melynek eredményeképp egy kultuszfilm született. Szóval a teljesség igénye nélkül, íme néhány DOLOG:
Honnan jött?
Kezdjük egy igazán lényegessel, az irodalmi alappal, ami nem más, mint John W. Campbell (írói álnevén Don A. Stuart) először 1938-ban publikált sci-fi novellája, a Who Goes There?. (Magyarul is megjelent 1992-ben a Vallhalla Páholy által kiadott Analógia című novelláskötetben.) Bár a mű a második világháború előtt íródott, leginkább a hidegháborús időszakban fogant tudományos fantasztikus művekre volt nagy hatással, úgyis mint Robert Heinlein Élősdiek (The Puppet Masters) című regénye, Don Siegel A testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers) című filmje és persze a legegyértelműbb, az írás első adaptációja a Christian Nyby és Howard Hawks által rendezett A lény-egy másik világból ( The Thing from Another World). Ez utóbbi film a kis John Carpenter egyik nagy kedvence volt, így hát kapva kapott az alkalmon, amikor az újbóli megfilmesítés jogai a Universal Studioshoz kerültek és David Foster producer első kiszemeltje ő lett. Carpenter azonban bármennyire is kedvelte az 1951-es változatot, inkább a novellához nyúlt vissza, leginkább annak paranoid hangulata és a karakterek közti viszonyok miatt amiket az ismeretlen és magát embernek álcázó fenyegetés táplál. Ő ezt akarta filmre vinni
Hogyan néz ki?
Carpenter azt is pontosan tudta, hogy mit nem akar. Nem akart olyan szörnyet a filmjébe, amiről lerí, hogy valójában csak egy ember jelmezben. Szerencséjére a sors összehozta Rob Bottinnal, a nyolcvanas évek filmjeinek egyik nagy báját adó praktikus effektek tudorával, aki egyébként már A köd című Carpenter filmen is dolgozott, addigi munkásságának csúcsa pedig A dolog előtt egy évvel bemutatott Üvöltés farkasember maszkjai voltak. Bottin nagyon fellelkesült, mikor megtudta, hogy Campbell írásából új film készül és tulajdonképpen önként jelentkezett a munkára, Carpenter teljesen szabad kezet adott neki, nem szólt bele, hogy az ekkor mindössze 22 éves maszkmester mit csinál, a cél az volt, hogy szárnyaljon a kreativitás és ez nagyon jó koncepciónak bizonyult. Bottin beleadott apait-anyait, saját elmondása szerint hosszú hónapokig gyakorlatilag minden nap, éjt nappalláva téve a film effektjein dolgozott, mígnem olyannyira túlhajszolta magát, hogy kórházban kötött ki. Amikor rájött, hogy menthetetlenül túlvállalta magát kért is némi külső segítséget, méghozzá Stan Winston (Terminator, Jurassic Park) személyében, aki csapatával a hírhedt kutyás jeleneten dolgozott, amiben a játékidő során a lény először fedi fel magát. A filmben látható trükkök korszakalkotóak voltak és nem is igazán sikerült túlszárnyalnia őket utána senkinek. Mai, számítógépes effektekhez szokott szemmel nézve is ugyanolyan hatásosak mint annak idején. Sőt, pont a manapság használt sok CGI miatt most még talán hatásosabbak is, hiszen tudjuk, hogy amit a filmen látunk az valóban ott volt a kamera előtt. Ez pedig elképesztő teljesítmény.
A film trükkjeinek gerincét bár ezek az animatronikus bábok és különböző szörnymaszkok adták, másféle effekteket is alkalmaztak. Az idegen űrhajót szerepeltető jelenetek létrehozásához maketteket és háttérfestést, úgynevezett matte paintinget vetettek be.
Utóbbiak Albert Withlock művei aki már ekkor veteránnak számított a műfajban, nevéhez fűződnek többek között A földrengés mellett A madarak és egyéb Hitchcock filmek festett hátterei is.
A film utolsó nagyjelenetében amikor az életben maradt szereplők MacReady (Kurt Russel) és Childs (Keith David) (Két visszatérő színész a Carpenter filmográfiában) megküzdenek a lénnyel, eredetileg stop motion animációt használtak, ám az így elkészült felvétel nem nyerte el Carpenter tetszését, túl művinek hatott. Egy nyúlfarknyi snitt azért belekerült az effektből a végső változatba is a teljes effekt pedig megcsodálható az Így készült a Dolog: a Terror alakot ölt című dokumentumfilmben.
Hogyan hangzik?
Érdemes kitérni a film zenéjére is. John Carpenter híres arról, hogy rendszerint a saját filmjeinek a zeneszerzője is egyben, sőt az utóbbi években már a zeneszerzés és a koncertezés vált a fő tevékenységévé. Ebben az esetben viszont annyira lefoglalta a forgatás, hogy nem maradt ideje és energiája ezzel is foglalkozni. A dolog sötét és nyomasztó taktusainak megkomponálására nem kisebb nevet kértek fel, mint magát Ennio Morriconét. Az olasz májsztró igyekezett olyan muzsikát komponálni, amilyet maga Carpenter is csinált volna, az így kapott minimalista, szintetizátor alapú score így eléggé kilóg az epikus, nagyzenekart és kórusokat is előszeretettel alkalmazó komponista életművéből. Persze nem minőségileg. Bár ezt nem mindenki gondolta így, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy érthetetlen módon Morriconét Arany Málnára jelölték ezért a munkájáért. Érdekes adalék ehhez, hogy Quentin Tarantino Aljas nyolcasához szerzett zenéjéért meg megkapta élete első Oscar díját, az a filmzene pedig eléggé hasonló – miképp Tarantino is sokat merített A dologból. A hasonlóság pedig nem véletlen, sőt, konkrétan A dolognál filmzene komponálásakor szerzett, de akkor fel nem használt zene is szerepel Az aljas nyolcasban. Erre mondják, hogy a sors iróniája.
Egy nehéz forgatás
A film bivalyerős atmoszférájához nagyban hozzájárul fentieken felül az is, hogy nem egy stúdióban, hanem eredeti helyszínen rögzítették a felvételeket. Persze azért nem az Anktartiszon, hanem Kanada Brit Kolumbia nevű tartományában, egy hegy tetején, ahol ténylegesen megépítették a borzalmas történéseknek helyt adó kutatóbázist. Ez persze a szokottnál nehezebb forgatási körülményeket vont maga után, ami viszont segített abban, hogy a stáb, így pedig a film színészei is jobban átéljék, sőt megéljék az elszigeteltséget, egymásra utaltságot. Művészi szempontból tehát nagyon jó húzás volt ez, ami a technikát és a logisztikát illeti, nos, e-téren a zord időjárási és földrajzi adottságokból kifolyólag akadtak gondok, ám ezeket a stáb sikeresen legyőzte, a lehető legtöbbet kihozva a helyzetből. Dean Cundey lenyűgöző operatőri munkájának köszönhetően pedig a nézők is úgy érezhetik, hogy tényleg ott vannak az isten háta mögött összezárva valami felfoghatatlan, földöntúli rettenettel.
A dolog kiállta az idő próbáját, annak vas fogai nem rágták meg, sőt egyre csak nemesedett. Ezt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy bemutatása idején sem a közönség, sem pedig a kritikusok nem értékelték sokra. John Carpenter karrierjére is óriási hatással volt ez, mivel az anyagi sikertelenség miatt egy több filmes Universallal kötött szerződéstől esett el. Ő maga is úgy nyilatkozott, hogy ha A dolog annak idején anyagilag sikeres lett volna, akkor az ő pályája is valószínűleg másképp alakul. Hogy mi lett volna, ha... azt már nem fogjuk megtudni, az viszont biztos, hogy azóta vérbeli kultuszfilmmé érett ez a mű, hála az elsősorban a nyolcvanas években burjánzásnak induló videókorszaknak, minek hála megtalálta a közönségét. 2011-ben bemutatásra került egy azonos című, egyébként egészen jó előzményfilm is azonos címmel, ami a norvég táborban történt eseményeket mutatja be és pontosan úgy és ott ér véget, ahogy és ahol az eredeti film kezdődik. És hogy mit hoz a jövő? Nemrégiben kiderült, hogy megtalálták John W. Campbell elveszett regényét, a Frozen Hellt, ami tulajdonképpen az alap novella egy bővebb változata. Ennek megfilmesítési jogaira pedig már le is csapott napjaink talán legbefolyásosabb horrorfilmekben utazó producere, Jason Blum. Érdekes fejlemények ezek, a rajongók bizonyára kíváncsian várják – az egyelőre kiadatlan – regényt és a majd ebből egyszer elkészülő filmet is, melyekről egyelőre semmi lényegeset nem lehet tudni.
Addig is viszont bármikor elővehetjük ezt a vérfagyasztó és megunhatatlan klasszikust. És hát miért ne tennénk így? Dologra fel!
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
