“Nom de dieu de putain de bordel de merde de saloperie de connard d'enculé de ta mère”
(A Merovingi - Mátrix: Újratöltve)
Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér. Aztán feltámad. Érzésre egy egész élet választ el attól filmtől, ami 1999-ben akkorát robbant a mozikban, hogy a következő évtizedre meghatározta az akciófilmek látványvilágát. Én ezt a filmet még visszatekertem kazettán, hogy pedánsan vihessem vissza a tékába. 1999 szilveszterének éjszakáján még mindnyájan visszaállítottuk a személyi számítógépeinket éjfél előtt, különben összeomlott volna az egész rendszer. Igen, ennyire rég volt. Miután a Mátrixot bemutatták, onnantól minden golyó hiperlassításban szelte a vásznakat, minden robbanás egy adott pillanatra kimerevítve robbant, minden ököl 360 fokos kameramozgások kereszttüzében haladt az ellenség arca felé. Dőlt a filmekből a rendszergazda-zsargon meg a new-age blabla, de egyedül a Mátrix volt képes mindezt egy olyan profi és újszerű formába önteni, hogy az a filmművészetben jártas és járatlan befogadókat egyaránt lenyűgözze.
Bullet time. Az elegáns, és roppantul látványos technológia, ami a Mátrix trilógia védjegye lett. Talán az egyetlen olyan produktum, ahol ez a Wachowski nővérek filmjein kívül még jól mutatott, az a Max Payne játék első két része volt, és még néhány jól eltalált film az ázsiai régióból, de sehol máshol. A többi csak a másolat másolatának másolata – ahogy akkoriban mondta valaki. A Mátrix újat adott, legalábbis technológiában mindenképp. Talán nem véletlen az sem, hogy az Epic és a Coalition a Mátrix világában játszódó techdemo-val prezentálta az Unreal 5 képességeit pár nappal ezelőtt.
Ehhez köthető a Mátrix: Feltámadások fő problematikája: elvesztette azon képességét, hogy valami újat tudjon mutatni. Ha nem vesszük ide persze azt a temérdek önreflektív szarságot, amit a Feltámadások az első felében nyomat, mindenféle mértéktartás nélkül. Csakhogy ez a kutyának se hiányzott. Nem az a film, nem az a franchise. Na, de egyáltalán mi is ez a negyedik rész? Folytatás? Egy visszaemlékezésekkel telepakolt soft reboot? Vagy nevezhetjük úgy, hogy deja-boot®? Akarom mondani, revuut®. Vagy mi a fene ez? Ez kérlek szépen az – hogy ilyen rettenetesen elhasznált analógiával éljek – mint amikor a Mátrixot a Wish-ről rendeled.
Gyakran ekézik a második és a harmadik részt, mert az irdatlan akcióik mellett már itt-ott túl sok volt Zionban a tanácsnokasszonyozás, meg a táncikálás. Vagy ott a gépek ostroma, ami egy military sci-fibe oltott Roland Emmerich filmmé degradálta majdnem az egész harmadik epizódot, de mégis, az vitathatatlan a trilógiával kapcsolatban, hogy kurva jól néztek ki. Ez meg annyira nem.
A Mátrix filmekre jellemző vizualitás helyét 2021-re átvette a teljesen közegidegen Netflix esztétika, a szériához képest túlszínezett képek, unalmas beállítások. Az előző filmek remek karakterszínészeit, mint Joe Pantoliano, Hugo Weaving, Lambert Wilson, egy kissé tesze-tosza, erőtlenebb szereplőgárda cserélte le. A trilógia elegánsan koreografált harcművészeti- és akciójelenetei elmúltak a fiatalságunkkal együtt, hogy az a hanyagul kivitelezett, fantáziátlan hadonászás, amit helyette látunk, megfáradt táskákat akasszon az ismét valami újra és izgalmasra vágyakozó, de ehelyett jókorát csalódó szemeink alá. De legalább annyi elvesztegetett évad után végre megtudtuk, mivel foglalkozik Barney:
Furcsa azt nézni, ahogy a Feltámadások direktben kivág, majd beemel jeleneteket az első Mátrixból, ami ahelyett, hogy nosztalgikusnak hatna, egészen egyszerűen kizökkent, mintha dokumentumfilmet néznénk, már csak a stáb narrációja hiányzott. Se kung-fu, se neo-noir, se bullet time, a zölden lecsorgó kódrengeteg csak, ami maradt. Az egyesek meg a nullák, a kék meg a piros. Az előző három film producere, a kissé excentrikus, de nagyon jó érzékkel projekteket választó Joel Silver ezúttal távol maradt a produkciótól, és lehet, hogy nem csak azért, mert lejárt a hosszútávú szerződése a Warnernél.
Alapvetően hiányzik a filmből az elegancia, a jóféle pátosz. Érvényüket vesztik azok a szabályok, amiket a trilógia alkotott, az absztrakció határai feloldódnak, lényegesből lényegtelen lesz, és fordítva. Wachowski a jelenlegi hollywoodi stúdióviszonyok, a remake-ek és folytatások iránti fékevesztett megszállottság szatíráját, és egyáltalán nem visszafogott kritikáját próbálta elbújtatni a sorok között, ezzel pedig saját halántékára céloz, majd a játékidő alatt többször egymás után meghúzza a ravaszt. Amit aztán látunk, az nem a vörösen kifröccsenő agyvelő és koponyadarabkák, hanem konfetti, és a pisztoly csövéből előbújt fehér zászló, rajta jól látható fekete betűkkel: nem vagyok különb a többinél. Isten hozott a valóság sivatagában! Isten hozott a kollektív filmes kedvenceink szisztematikus lebontásának korában (Star Wars, Jurassic Park, Terminator, Alien, Superman, Szellemírtók, Cowboy Bebop, felkészül: Indiana Jones - bár ez részben már meg is történt)!
Talán a negyedik Mátrix film nem több puszta provokációnál, amiért az ezredforduló környéki egzisztencialista törekvéseink során hamis értékeket tettünk magunkévá. Mindent átitat a cinizmus, minden meta, a művészetek irtózatos sebességgel közelítenek a TikTokon terjedő, pixeles mémként manifesztálódó végpontjaikhoz, amiket majd NFT-ként adnak és vesznek a kriptobányák ifjú titánjai. Egyre kevésbé jelentős a kapcsolat művész és befogadó, termelő és fogyasztó, ember és ember között. A bullet-time lassan tizenöt éve kiment a divatból, a mozik kínából importált lélegeztetőgépekre kötve várják a csendes elmúlást, az általam oly sokáig imádott cyberpunk pedig már rég nem a kortárs tömegkultúra egyik underground ága, hanem 64 GB-nyi letölthető tartalom az újgenerációs játékgépeinkre. Nincs innováció, nincs alázat, nincs irgalom, nincs kanál.
4/10 – a gépek kedvéért: 00000100/00001010
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
