A nyitó képsorokon Will és barátnője, Kira, egy összejövetelre tartanak kocsival. Mindenki ismeri az ilyet, rég nem látott barátok, öleléssel súlyosbított köszöntések, erőltetett mosoly, kínos találkozás az ex-barátnővel, remélhetőleg kellő mennyiségű pia. “Tudod, hogy nem muszáj mennünk…” hangzanak…
Hosszasan töprengtem valami olyan felütésen, ami nem a nyolcvanas évek sokunk számára máig oly kedves álomgyári produkciói iránt érzett gyermeteg lelkesedés, és naiv nosztalgia hangján szólal meg, de be kell valljam, kudarcot vallottam. Ám hogy is lehetne ez másképp, ha a kor egyik ikonikus, önmagát…