A jó film nem csupán arról ismerszik meg, hogy kellemes érzéssel hagy távozni: néhol megteheti – és meg is teszi -, hogy másfél órára egy jobbkormányos BMW-be zár egy férfival és annak minden nyomasztó problémájával, mígnem London felé tartva már vele együtt teszel tanúbizonyságot a káoszba torkollt élet feletti kontrollvesztésről.

Kell-e még hangoztatnom Tom Hardy zsenialitását? Kiéheztetett hiénaként csaphat le most rajongótábora a Locke-ra: már két éve, hogy legutóbb képernyőn láthattuk. Azonban nem is akármilyen ez a visszatérés. Hardy a film egyedüli látható szereplője, és az egyetlen helyszín, ahol játszania kell, egy komfortos BMW, kihangosítóval felszerelve. Mégsem királyi a kényelem, sőt mindamellett, hogy Tom Hardy a forgatás során valóban náthásan küszködött a hátralévő kilométerekkel (miközben telefonpartnerei egy közeli szállodából játszották el csupán hallható szerepeiket), leküzdendő problémái már önmagukban embert próbáló küldetések bármely férfi számára, hát még egy kiadós vezetés alatt egybesűrítve! A színésznek előző szerepei során kimértebb karaktereket kellett hoznia, melyek mögött ott lapult a vadállat, és csak akkor tombolhatott, ha például demagóg nézeteit kellett megosztania a (képregény)világgal. Most viszont minden érzelmét kibeszéli magából a lélektani út alatt, ezzel pedig önmagához képest is simán dobogós szerepet hozott. Nem a legjobbat, de azért bőven sikerült új elemekkel bővítenie saját eszköztárát.

Mindez viszont egy másodpercig sem jelenti azt, hogy Ivan Locke lenne a férfiak megtestesített példaképe, vagy éppen „Anglia legjobb embere”, amivel az egyik beszélgetés során méltatták. Az út folyamán egy élet három szignifikáns pillére felett születik ítélet, és e végzéseknek pláne nem kell mindenki számára békés konklúzióval bírniuk. De Steven Knight célja nem is ez volt: az általa megírt értékrend abszolút szubjektív, szóval nem meglepő, ha érdekellentétek lépnek fel közted és őközte, sőt ez szerintem teljesen magából értetődő. Annál inkább érdemes végigkövetned egy bukott helyzet két lábra állítását, legalábbis annak szándékát, a konfliktusok elsimításáért való törekvést. Továbbá pedig nem vitatható el Locke tragédiájának igazi unikuma sem, a prezentálás, amely szempontból bármely eddigi mobildráma elhalványul (már ha az eddigi próbálkozások, mint mondjuk a Cellular, képesek voltak definiálni egy efféle műfajt). Nem kell forradalmi ötleteket keresni a forgatókönyvben: a vonal túloldala enélkül is élettel teli, szinte magad előtt látod a történéseket, pedig még mindig csak egy gondterhelt sofőrt vesz a kamera, senki mást.

Ritkán jutnak el ehhez hasonló ötletek hazai mozikba, és sajnos ez sem érte el a vásznakat. És mégis, valamiért úgy érzem ez nem probléma, hisz’ a Locke egy tipikusan magányos filmélmény, de ezt már az Empire is megírta helyettem: kisebb vásznú, sötét helyiségért kiált az év egyik legnehezebb utazása. 8/10