Az olasz producer, Dino De Laurentiis gyakorlatilag mindent megtett, hogy Cecile B. DeMille nyomdokaiba lépve a legmagasztaltabb filmesek közé kerülhessen. Több mint 500 film fűzhető a nevéhez, amik közül 38 kapott Oscar jelölést. Közülük talán a most kivesézésre kerülő Flash Gordon lett a legmaradandóbb, már ha a popkulturális hatásukat vesszük figyelembe. Az 1934-es - tehát még bőven a Földtől (mindkét értelemben) elrugaszkodó űroperák korában készült - képregény filmes adaptációja noha annak idején sem a kritikusoknál, sem pedig a kasszáknál nem lett egyértelmű siker, az évtizedek alatt mégis kultfilmmé nőtte ki magát.
Az egyébként akkoriban igencsak komolynak számító (20-30 millió dolláros) büdzsét felemésztő film kultuszának épülése talán már a forgatás előkészületei során megkezdődött, hiszen az olasz producer először honfitársát, Federico Fellinit szerette volna a direktori székben látni. Az akkorra már komoly névnek számító rendező nagy rajongója volt a Mussolini diktatúra során betiltott képregénynek, nevéhez még fan fiction is fűzhető. Sajnos azonban a terv meghiúsult. Ezt követően szóba került George Lucas neve is, aki a korábbi Flash Gordon mini-sorozatok remakején dolgozott a 70’-es években, de Laurentiis beelőzte a jogok felvásárlásával és az olasz nem bízta rá a projektet, mondván tapasztalatlan, ezáltal alkalmatlan egy blockbusterhez. A sors iróniája, hogy részint pont a Star Wars sikeréhez köthető a Flash Gordon gazdasági “bukása". Végül az Öld meg Cartert! c. filmjével hírnevet szerző Mike Hodges lett a direktor.
Hasonlóan fordulatos folyamat zajlott le a címszereplő castingja során, ugyanis a kiszemelt Kurt Russell nem vállalta a szerepet a karakter egyoldalúsága miatt, a “B-opció” Schwarzenegger pedig az erőteljes német akcentusa miatt esett ki. A befutó Sam J. Jones sem előtte, sem utána nem tudott különösebben maradandót alkotni, de Flash Gordon szerepében vitathatatlanul emlékezetes volt. Mint ahogyan a producer számára addig ismeretlen rockegyüttes, a Queen, amelynek filmzenéje mára már kultikussá vált.
A történet szerint Hans Zarkov (Topol), a NASA-tól elbocsátott tudós szerint a megmagyarázhatatlannak tűnő természeti katasztrófák mögött idegen hatalmak állnak. Ennek megfelelően felkészül a válaszcsapásra, s házi barkácsolású űrsiklójával szállna szembe az ismeretlennel. Egy balul sült repülős utat követően a sztárfocista, Flash Gordon (Sam J. Jones) és újdonsült élete szerelme, Dale Arden (Melody Anderson) is az expedició részese lesz, s ők hárman együttesen igyekeznek megmenteni a világot, hovatovább az egész univerzumot Ming uralkodó (Max von Sydow) pusztításától. Útjuk során a Mongo nevű bolygóra kerülnek, ahol számos birodalom pattanásig feszült helyzetének közepén találják magukat.
Jól gondoljátok, ha úgy tűnik, hogy a sztorit talán egy Asylum film Asylum változatának készítője is szégyellné. Utólag a forgatókönyvet jegyző Lorenzo Semple Jr. is elismerte, nem ez lett a legjobb munkája. Már csak azért sem, mert Laurentiisék humorosra akarták venni a figurát, márpedig az amúgy is bugyuta ötlet (egy focista menti meg az univerzumot, jaj mamám…) így végképp önmaga paródiájáva vált. Ha még csak paródia lenne…
A Flash Gordon ugyanis sztereotip, sablonos, ebből kifolyólag kiszámítható és nem mellesleg nagyon durván szexista. Noha ezen jelzőket aligha lehetne pozitívumként felfogni, számomra érthetetlen módon pont ez a szélsőséges felfogás teszi olyan különlegessé, könnyen szerethetővé az egész alkotást. Ugyanis ennek a megközelítésnek köszönhetően nem várjuk a váratlant, nem is a karaktereken lesz a fő hangsúly, sem pedig a történéseken, ezáltal könnyedén mélyülhetünk el a mérhetetlenül agyonstilizált világban. Abban a világban, amit talán Jodorowsky Dűnéjével tudnék a legjobban leírni. A chilei rendező az el nem készült filmjéről szóló dokumentumfilmben úgy nyilatkozott, hogy olyan látványt tervezett, ami az LSD hatásának képzetét adja át a nézői számára. Na, ez a Flash Gordon. Színes, látványos, szürrealista, hovatovább pszichedelikus. Egy igazi camp stílusú, régimódi fun ride.
Nagyon nehéz helyzetben vagyok, hiszen a film gyakorlatilag valamennyi elkövethető hibába beleesett. A legkevésbé sem meggyőző sztoriját sablonokra és színészi túlkapásokra építve próbálja átadni, miközben helyenként elképesztően gagyi trükköket felvonultató színorgiával igyekszik megfelelni blockbusteri kötelezettségeinek. Viszont mindezek ellenére remek szórakozás a maga módján, s ha már Semple sem félt a sablonok használatától, akkor mi mással jellemezhetném a filmet, mint egy ilyen elcsépelt gondolattal: annyira rossz, hogy az már jó. 5,5/10