Releváns felmérés ismeretének hiányában nehéz lenne akár csak megsaccolni, hogyan viszonyulnak a nézők a szexuális témájú filmekhez, kiváltképpen azon alkotásokhoz, amelyek a homo- és/vagy transzszexualitás problémakörét ölelik fel. Ha mégis állást kellene foglalnom, akkor azt mondanám, bizonyára nem véletlen, hogy többnyire komikusan ábrázolják az intimebb párkapcsolatokat. Mindenesetre az eddig is főleg életrajzi ihletettségű filmekkel foglalkozó Tom Hooper (A király beszéde, A nyomorultak és kedvencem Az elátkozott Leeds United) vállalkozott a nehéz feladatra és egy igencsak kényes témát, a nemátalakító műtéten elsők közt áteső Einar Wegener, vagyis a későbbi Lili Elbe életének legnehezebb szakaszát igyekezett minél szemléletesebben bemutatni.
A film szerint a két világháború közötti Dániában járunk, méghozzá a Wegener házaspár életébe nyerhetünk betekintést. Gerda (Alicia Vikander) és Einar (Eddie Redmayne) is festményeivel keresi a kenyérre valót. Kapcsolatuk a következő lépcsőfok, a gyermekvállalás küszöbén áll, ám eddigi sikertelen próbálkozásaikból burjánzó magánéleti problémáikat tovább tetőzi, hogy a férj egyre nagyobb érdeklődést tanúsít a női ruhák iránt. Szívesen mondanám, hogy ennél jóval összetettebb indikátort választott Lucinda Coxon a konfliktus kibontakoztatására, de nem tudom, lévén az írónő David Ebershoff művén alapuló forgatókönyve tényleg egy ennyire súlytalan, s (a filmben bizonyosan) előélet nélküli fétissel indította útjára Lilit.
Az út eleji bukkanó azonban még bőven korrigálható lett volna egy tudatos másodpilóta, vagy inkább a tapasztalt Hooper finom vezényelése révén, viszont ha a kezdetnél úgy tűnt, hogy megállt a tudomány, akkor ez az érzet A dán lány kitárulkozása során percről percre egyre csak erősödött. A színészeket (a két főszereplőn kívül még Ben Wishaw és Matthias Schoenaerts kiemelendő) leszámítva láthatóan nem éreztek rá az alapanyagon dolgozók, mi is kellene, hogy előtérbe kerüljön, illetve mit szabadna legfeljebb kiegészítő elemként felhasználni.
Einar és Lili a fennmaradt jegyzetek alapján szinte háborút vívott Wegener úr fejében, amiben néha a Gerdát szerető férj, néha pedig a kitörésre, illetve férfi szívre vágyó női jellem győzedelmeskedett. Ez a belső érzelmi, majd a vívódás felerősödéséből következő házastársak közötti harc az, ami csak elvétve jelenik meg a filmben, helyette a szentimentalistának szánt, ugyanakkor a történetet a hiteltelenség mezsgyéjének szélére taszító giccses képsorok, meg hatásvadász látványelemek dominálnak.
A mindenség elméletével befutó, illetve Stephen Hawking megformálásáért az Oscaron joggal diadalmaskodó Redmayne és a tavalyi évben karrierjét szorgosan építgető Vikander kisasszony (Ex Machina, Az U.N.C.L.E. embere) minden erejével azon volt, hogy valahogyan palástolja ezt a hiányt, ám hiába odaadó, drámai játékuk, a lyuk attól még ott tátong a történetben. Az általuk megformált vívódás helyett a látványelemekre koncentráló jelenetek szinte valamennyi alkalommal elnyomják igyekezetüket, hiszen Einar Elbé változásának a film szerinti legerősebb motívuma a női ruha és smink viselete, illetve a jellemzően feminin viselkedéskultúra (egyébként felületesen bemutatott) elsajátítása. A történet alapját adó, meg talán a kérdésben hozzám hasonlóan független nézők számára a témát jobban szemléltető lelki töltetre a tragikus végkifejletig kell várni. Kérdés, lesz-e olyan, aki hajlandó végigülni az azt megelőző majd’ másfél órát...
Különösebb elvárások nélkül, elsősorban a főhőst/főhősnőt alakító Redmayne miatt ültem le a film elé, de nem lettem sokkal okosabb, már ami az alakításának Oscar-esélyeit illeti. Noha erőteljes jelenléte van a filmben - ami vélhetően a korábban alakított női karaktereihez is visszavezethető -, a túlkapások közepette ő is csak reménykedhetett, hogy nem válik nevetség tárgyává. A témáról viszont kiderült, hogy még kell idő a megfelelő, vagy legalább a társadalmi üzenetéhez kapcsolható minimális szimpátiát kiharcoló interpretálásához, bár lehet, csak személyi változtatásokra (mondjuk kezdésként egy jobb forgatókönyvíróra) lenne szükség. 5,5/10
