„Requiescat in Pace”
Amennyiben nem ismerném az Assassin’s Creed franchise legújabb részeit, csak és kizárólag a legelső, 2007-ben kiadott verzióval játszottam volna, óvatosan, talán kicsit félve is ültem volna le a folytatás elé. Ugyanis hiába zseniális az Ubisoft által megteremtett univerzum, a legelső rész vajmi keveset adott át abból, amire képes az AC-széria. 2009-ben viszont a készítők csodát tettek, olyan játékot készítettek, ami nem csak a szériában kiemelkedő, de a játékok között, globálisan nézve is előkelő helyet képes elfoglalni. Ezio Auditore da Firenze története hibátlan, a játék pedig lenyűgöző.
A jelenkori szál alig néhány perccel a legelső játék után folyatódik, amikor is Lucy kiszabadítja Desmondot az Animus laborjából. Sietve kell egy új búvóhelyre menekülniük, hogy a templomosok elől megmeneküljenek és folytathassák a küldetésüket. Desmond emlékei a XV. századi Olaszországba repítenek minket, ahol egy firenzei fiatal bőrébe kell bújnunk, hogy felvegyük a harcot a templomosokkal…
A több évszázados ugrás az időben, valamint az a fajta "apróbb" változás, hogy nem asszaszinként kezdjük a játékot, teljes mértékben megváltoztatta az első játék adta feelinget. Ugyanis Ezio története ott kezdődik, amikor még fiatal suhancként balhézik a városban, szülei házában él, valamint semmit sem sejt abból az életből, ami rá vár a későbbiek során. A készítők ezzel az "eredettörténetes" felépítéssel elérték, hogy Ezio jóval közelebb kerüljön hozzánk, mint anno Altaïr. Egy szórakoztató, humoros, hősies, hús-vér ember vált belőle, aki lényegében a szemünk láttára nőtt fel és vált hőssé, valamint a széria legnagyszerűbb karakterévé.
Ugyanakkor nem csak a karakterfejlődés "kézzel fogható" megjelenése tette igazán érdekessé az Assassin's Creed 2-t, hanem az a fajta újítás, ami által tényleg azt érezhettük, hogy ott vagyunk a XV. században (pláne, ha már jártál mondjuk Velencében a való világban). Ugyanis a különböző boltok, a kovácsműhelyek, a doktorok, illetve mellékküldetések megjelenése olyan szintű életet leheltek a játék világába, ami korábban egyáltalán nem volt jelen. A változatos helyszínek, a pénzszerzés, a fosztogatás, a kincsgyűjtögetés - kódexlapok, relikviák, szobrok, amiket a játék busásan megfizetett, például Altaïr páncéljával - is fontos szerepet játszottak abban, hogy elérjük céljainkat. A korábbi résszel ellentétben itt már nem lehetett azt mondani, hogy monoton a játékmenet és egysíkúak a küldetések, ugyanis rengeteg opciónk volt arra, hogy megoldjuk a problémáinkat. A történet színesítése érdekében pedig az Ubisoft nem csak Eziora építkezett, hanem mellékhősökre is. Ismerősök, rokonok, és barátok is megjelentek a varázslatos történetben, aminek egyértelműen a legerősebb pontja, Leonardo da Vinci feltűnése volt.
Az Assassin's Creed 2 minden tekintetbe előrelépés volt az első rész után, hiszen hangulatban, játékmenetben, harcrendszerben, zeneileg (zseniális témákkal volt tele a játékidő) is képes volt feljutni a csúcsra. A játék végre él és lélegzik, a tartalom, amivel megtöltötték a játékidőt, hatalmas, szerteágazó és érdekes. De, hogy ez lenne a legjobb Assassin's Creed játék? Meglehet, de ez már csak szubjektív dolog, mert élményben a Black Flag is adott ennyit, más kérdés, hogy az már egy erős alapra építkezett, míg ez megreformálta az egész franchiset. 10/10
