A megjelenések számát tekintve rekordévet zárt a hazai képregénypiac ugyanis az év végére a kepregenydb.hu adatbázisa szerint 499 képregény jelent meg. Ha a különböző címeket néznénk, akkor ennél azért kisebb mennyiségről beszélhetünk, hiszen az oldal külön kiadásként kezeli a normál és a limitált-, valamint keménytáblás és puhafedeles változatokat. Márpedig idén akadt bőven olyan cím, amelynél egyszerre több változat is elérhető volt. Mindenesetre a megjelenések zömében import-képregények voltak, a magyar alkotók által készítettek száma ugyan növekedett a korábbi évekhez képest, de arányaiban véve még így is jócskán elmarad a külföldiekkel szemben. A növekvő kínálat mellett az is jó hír lehetett a kilencedik művészet hazai rajongóinak, hogy a megkezdett sorokat a kiadók továbbra is tudják folytatni, tehát az évtized elején még reális aggodalmaknak nincs nyoma, egyelőre úgy tűnik, senki sem szorul majd rá, hogy a félbehagyott sorok hátralévő részeit külföldről pótolja be. A temérdek kiváló és hiánypótló kiadás közül nem volt egyszerű válogatnom, ezért feltételként kiszabtam, hogy a már korábbi években is futó sorozatok éppen aktuális darabjai közül nem választok, ugyanakkor - tekintettel azok minőségére - nem engedhettem meg magamnak, hogy ne válogassak be újrakiadásokat is. Továbbá nem nézhettem szigorúan csak a tartalmi szempontokat, lévén a megjelenéshez hozzátartozik a kiadás minősége is, valamint akár az is, mit is jelenthet egy adott megjelenés a későbbiekben. Sajnos még így is kimaradt sok olyan kötet, amit szívesen ajánlottam volna, de talán így előtérbe kerülnek olyanok is, amelyek egyébként nem feltétlenül kapták meg a nekik járó figyelmet. A lista a végső döntésem alapján 19 tételből áll (melyekből a Sandmant már fel is fedtem az alábbi képpel), ezeket a cím szerint soroltam betűrendbe, de a poszt végén kitérek a következő évre is, lévén már akad olyan cím, amit felfedtek a kiadók.  

300

Frank Miller vérmocskos klasszikusa még a Zack Snyder-féle adaptáció idején jelent meg először, akkor a Képes Kiadó gondozásában. Idén a Szukits adta ki (a folytatásnak szánt Xerxes-szel egyetemben), s ugyan a méret 324x249 mm-ről 295 x 227 mm-re csökkent, azért még így is impozáns kötetről van szó. Tartalmilag már nem történt változás, a korábbi fordítást is megtartották. A Miller összetéveszthetetlen stílusában elmesélt spártai összecsapás prózai és vizuális oldalról nézve is végtelenül macsó szórakozást ígér. A szerző festői beállításai, akkori feleségének, Lynn Varley-nak bronzos hatású színei és a filmből is ismeretes egysorok alkotta összhang még a született pacifistáknak is meghozza a kedvét a háborúzáshoz. A történészek azért csak óvatosan lapozzák, mert Millernél a cél szentesítette az eszközt, aminek éppen a történelmi hűség látta kárát.

Az Ezüst Utazó: Példabeszéd

Hazánkban sajnos kevésbé ismert karakter az Ezüst Utazó, holott a legendás Lee-Kirby fémjelezte Fantasztikus Négyesnek volt az egyik emblematikus alakja. Mindazonáltal a Fumax által végre eljutott hozzánk egy olyan sztori, amiben főbb szerepet kapott, ráadásul nem is akármelyik, lévén a Példabeszéd a képregénytörténet egyik legizgalmasabb kollaborációjának lett az eredménye. Ez volt az az alkotás, amely során az amerikai képregényírás egyik legnagyobbja dolgozott össze az európai képregény-illusztrálás egyik legnagyobbjával, avagy a Stan Lee jegyezte szkriptnek Moebius álmodta meg a látványvilágát. Az eredmény a két irányzat közé esik, de jó értelemben, mert valahogy megtartotta mindkét képregényes stílusának legjavát, ezáltal jól fogta meg a karakter - ahogyan maga Lee is említi az előszóban - költői, filozofikus hangvételét. A téma is ezt sugallja, a klasszikus csihi-puhik helyett a mű örökérvényű problémákra hívja fel az olvasó figyelmét, s a rövid terjedelem ellenére sikerül is érdemi válaszokkal szolgálnia.

Az operaház fantomja

A lista első, de nem utolsó magyar képregénye Gaston Leroux klasszikusának adaptációja, tehát mondhatni, a hazai képregények hőskorának szellemi utóda. Azonban legfeljebb szellemiségében lehet párhuzamot húzni a régi magyar képregényekkel, mert megvalósításában már tökéletesen megfelel a modern elvárásoknak Varga Tomi alkotása. Eszköztárát nem is igazán lehet szűkebb keretek közé sorolni, számos téren kísérletező műről beszélhetünk, de ez végig a javát szolgálja, kaotikus rémálom helyett ugyanis igazi remekmű lett. Némi kellemetlen szájízt ugyan hagy maga után a tény, hogy a képregényalbum méretű kiadás puhatáblás, de emögött az lehetett, hogy Tomi magánkiadásban terjesztette, valamint ezt a problémát ki lehet küszöbölni azzal, ha két keménytáblás kötet között tároljuk. Tartalmilag már követendő példa lehet Az operaház fantomja, hiszen a nyomdatechnikai döntést leszámítva a nevesebb import-képregényekkel is felveszi a versenyt.

Fekete-Fehér Kockás

A Vitanum 2017-ben a hamvaiból élesztette fel a Kockást, amit azóta is kiváló érzékkel válogatott címekkel visznek, s idén újabb főnix emelkedett fel a Fekete-Fehér Kockás személyében. A mintegy 28 éves szünet után új számmal jelentkező sor eleddig két számot ért meg, de már ezalatt is sikerült olyan címeket felvonultatniuk, mint a Fantom, a Modesty Blaise, vagy éppen a Corto Maltese. A klasszikus Kockástól a címben is jelölt színpalettán kívül abban tér el a Fekete-Fehér Kockás, hogy hosszabb, a fiatalabb korosztály számára egyáltalán nem ajánlott képregények szerepelnek benne. Mivel a régi-új olvasók közül többen is hallatták hangjukat, hogy a Kockás bizonyos számaiban túl kevés a kifejezetten kisebbeknek szóló tartalom, illetőleg azt, hogy a jól ismert címek (meglátásuk szerint) túlságosan is háttérbe szorultak, így a Fekete-Fehér Kockás talán erre is megoldás lehet majd hosszú távon. A listám egyetlen füzetes terjesztésű kiadványa kötelező darab az európai képregények szerelmeseinek.

From Hell - A pokolból

Alan Moore, avagy a történelem egyik, ha nem a legnagyobb képregényírója rühelli műveinek adaptációit és bizony a Johnny Depp főszereplésével készült film esetében ez különösen érthető. Akinek volt szerencséje mindkét műhöz, az tudja jól, hogy gyakorlatilag köszönőviszonyban sincsenek egymással. Moore grandiózus, közel hatszáz oldalas esettanulmánya az emberi elme legsötétebb bugyrait hivatott feltárni, s kísérleti alanyának Hasfelmetsző Jacket választotta. A téma nyers és durva, Eddie Campbell fekete-fehér rajzai nemkülönben, de a történet másfajta tálalásban aligha működne ilyen jól. Az egyébként is hosszú képregényhez részletekbe menő függelékek kapcsolódnak, így az olvasónak megadatik a lehetőség, hogy a képkockák eseményei mögötti okokat is megismerje. Számomra néhol túlságosan száraz volt az élmény, valamint a kutatásának módszertana is kifogásolható, de kétségkívül megérte végigrágnom magam rajta, a Vad Virágok Könyvműhely (normál és limitált) kiadása ráadásul küllemében is felnő a tartalomhoz.

Hellblazer - Káros szenvedélyek

John Constantine karakterével a képregényeket nem ismerők is találkozhattak már a Keanu Reeves főszereplésével készült adaptáció révén, noha az ottani ábrázolása kifejezetten szabadon értelmezte az alapanyagot. A Fumax által kiadott sztori részben annak a filmnek adta az alapját, azonban akciódús melodrámázásra ne számítson senki, a Káros szenvedélyek a karakter esszenciáját adó depresszívebb hangvételt viszi tovább, középpontban a démonvadász halálos betegségével. A Garth Ennis által írt történet kiváló beugró a Hellblazer-univerzumba, de önállóan is tökéletesen megállja a helyét, lévén a témája jóval általánosabb problémákat boncolgat. Természetesen az íróra, illetve a karakterre jellemző szókimondó stílus és sötét humor sem maradhat ki, mi több, a cselekmény kimenetelében döntő szerepet is kap John sajátságos szemlélete. Bár a képregény horror elemekben sem szenved hiányt, a műfajtól ódzkodók is nyugodtan tehetnek vele egy próbát.

Kázmér és Huba felfedezése

A Vad Virágok Könyvműhely már több, mint egy évtizede rendszeresen jelentkezik új Bill Watterson kötettel, de idén sikerült egy igazán különlegessel előrukkolniuk. A Kázmér és Huba felfedezése ugyanis legalább annyira szól a karakterek szellemi atyjáról, mint magáról a két címszereplőről. A vele készített mélyinterjú csodálatosan világít rá arra, honnan indult és hogyan lyukadt ki végül a komisz srácnál és plüss tigrisénél, mindemellett az inspirációként szolgáló képregénycsikokat is feleleveníti a saját kommentjeivel, de még az alkotói eszközeire is kitér, természetesen az összetéveszthetetlen humorával. A kötet döntő hányadát viszont a tematikusan gyűjtött képregénycsíkok teszik ki, melyek segítségével még a Kázmér és Hubát valami csoda folytán nem ismerők is gyorsan megérthetik, miért is imádják őket olyan sokan. Mindez szép, keménytáblás kivitelben jelent meg, ami a helyenként a kelleténél szellősebb szerkesztés ellenére is igazán impozáns kötet.

Képregény (Csillagszálló utcalap számai)

Az Oltalom Karitatív Egyesület utcalapja, a Csillagszálló idei számai között volt kettő képregényes tematikájú is, amibe klasszikus és kortárs magyar képregények, versek és tanulmányok egyaránt kerültek. A cél nemes, a minőség pedig megsüvegelendő, hiszen az eddigi kötetek változatos és izgalmas tartalommal voltak megtöltve, érződik az egészen a készítők odaadó munkája. Továbbá - tekintettel az antológia-jellegére - ezek az aprócska, de viszonylag vaskos kötetek kiváló lehetőséget nyújtanak ahhoz, hogy az érdeklődök kis ízelítőt kapjanak a hazai képregénykultúráról, illetőleg meghozza kedvüket a készítők további munkáinak beszerzéséhez. A kiadvány mindössze 360 Ft-os borítóára igazán baráti a kiváló tartalom fényében, ráadásul az összeg jótékony célra megy, lévén a vásárlója az Egyesület tevékenységét támogatja vele.

Lencsilány

Lakatos István látásmódját viszonylag egyszerűen le lehet írni, a „magyar Tim Burton” rövid, de lényegre törő jellemzése annak a depresszívebb, gótikus mesés alapokra építkező prózai és képi történetmesélésnek, ami Pisti munkásságának kvintesszenciája. A számos rövid képregénye közül a Lencsilány-ciklus az eddigi legjobbja, mind a címszereplő, mind az általa felfedezett világ zseniális, gyorsan és könnyedén képes beszippantani olvasóját. A személyes élményeiből is bőven merítő gyűjtemény először még 2010-ben jelent meg, akkor a Nyitott Könyvműhely gondozásában, ami azóta már teljesen el is fogyott, de ennél fontosabb, hogy nem is nagyon volt, aki eladásra kínálta, tehát a minőségre akkor sem lehetett panasz. Az idei már egy bővített, közel kétszer olyan vastag kiadvány, amit a SZIF (Szépirodalmi Figyelő Alapítvány) jelentetett meg a Hungarocomixra. Pisti munkásságának népszerűségét, valamint a kötet iránti érdeklődés nagyságát mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy a dedikáláskor végig nagy sor állt nála, annak reményében, hogy hamisítatlan “lakatospistis” rajzzal díszítse az egyébként is gyönyörű kötetet.

Magyar rapszódia

Szomorú, hogy egy szinte végig Magyarországon játszódó, nemzetközileg elismert és több nyelvre lefordított képregény az első megjelenésétől számítva harminchét évig kiadatlanul maradt hazánkban, noha a ’90-es években volt kísérlet a magyar kiadásra is. Mindazonáltal mindig érdekes, ha egy külföldi próbálja megfogni a magyar virtust, megtalálni az ország szépségét és tényleges arculatát. Az olasz Vittorio Giardino a második világháború előtti Budapestet célozta meg így, s realisztikus tájábrázolásai egészen pompás milliőbe helyezik ennek a fordulatos kémtörténetnek a hőseit. A főszereplő, Max Fridman nem egy James Bond, küldetése sokkal inkább John le Carré regényeihez hasonlóan a kémek életének tényleges és vélhetően valós(abb) oldalát mutatja be, persze, kisebb-nagyobb díszítőelemekkel. Sztoriját így elsősorban a hatalmi játszma szereplőinek lépései teszik ki, nem pedig a tökösebbnél-tökösebb akciók, noha amikor igazán szükség van az adrenalinlöketre, akkor a kötet is fel-felgyorsul. A rajzok végig kiválóak, a panelkezelés pedig a képregényektől megszokottnál jóval filmszerűbb, tulajdonképpen nem is kellene sokat dolgozni a storyboardon a filmeseknek, ha a nagyvászonra akarnák vinni. Ebből kifolyólag a Frike Comics kötetét bátran tudom ajánlani „kezdőknek” is, akiknek esetleg még nem állt rá a szemük a képregényes cselekményvezetésre.

Monstress: Fenevad

A Monstress – a saját terminológiáját alkalmazva – egy képregényes arkán, egy nyugati olvasói kultúrához igazított manga. S mint ilyen, egy kifejezetten pikáns kísérlet arra, ami jellemzően csúfos kudarcba szokott fulladni. Azonban Maika kálváriája igencsak lenyűgöző dark fantasy-ben teljesedik ki, ahol a mellékszereplők legalább annyira szerethetők, mint a főhős, illetőleg ahol a világ élő-lélegző egészként működik. Marjorie Liu intrikával tarkított prózája és főképp Sana Takeda szemkápráztató rajzai az egyediségéhez olyan minőséget párosítanak, ami kivételes és ami mellett nem szabad szó nélkül elmenni. Az érzékiség, valamint a brutalitás sajátságos harmóniája öltött testet a Monstress-ben, egyszerre drámai, mégis kegyetlen sor ez, nem véletlenül tartozik az Image Comics legnépszerűbb címei közé. A külföldön jelenleg is futó széria első két kötete jelent meg idén a szokásos Fumax-minőségben, de a kiadás annyiban mégis különlegesebb, hogy még a mostani bőséges kínálat mellett is kijelenthető: illusztrációi magasan a legszebbek közé sorolandók.

Nimona

A lista “legcsajosabb” képregénye Noelle Stevenson műve, amely a klasszikus jó és rossz közötti küzdelmet ültette át egy komikus fantasy köntösbe. A címszereplője, a bizonyítási vágytól égő alakváltó hölgy, a főgonosz Lord Bitangfő és Sir Ambrosius Aranypőc, avagy a jó fiú, egyaránt nagyon jól felépített karakter, valamennyien a klasszikus fantasy archetípusok humorosan kiforgatott változatai. Végig jópofán pörgős, aranyosan szeleburdi alkotás a Nimona, könnyed, rajzfilmszerű illusztrációival elsősorban inkább a fiatal hölgyeket célozta be, de ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy más ne szórakozhasson jól rajta. Ilyen szempontból követi a sorban a Sarah Andersen-gyűjteményeket, vagy az ideiek közül a Repetát. Az pedig külön örömteli, hogy a Ciceró személyében olyan kiadó adta ki, amelyik eredendően nem szokott képregényekkel foglalkozni.

NOIR

A NOIR a kakukktojás, mert elég nagy címek elől vette el a helyet és nem mellesleg messze a lista legkevésbé kommersz darabja. Konkrétan tökéletesen meg tudom érteni, ha valaki ezt 10 oldal után máglyára vetné, mert nem éppen olvasóbarát stílusban mesélő mű, de ennek van létjogosultsága, mivel a témája (egy író életének összeomlása) sem tartozik a legfelemelőbb sztorik sorába. Ettől függetlenül nálam betalált ez a végtelenül borús hangulat, a fekete-fehér kontrasztjával szinte fojtogató képi világ és a nyers dramaturgia. A NOIR egy percig sem kertel, itt esély sem volt a happy endre, az oldalak fogyasztása közepette az olvasóban csak az a kérdés motoszkál, hogy lesz-e még lejjebb. A szóban forgó képregény tanúsága szerint mindig van lejjebb, ám az odavezető út nem a hollywoodi pátosszal van kikövezve, hanem a morális iránytű fokozatos és egyre nagyobb mértékű kilengésével. A Nero Blanco Comix puhatáblás kötete szép, A4-es méretben került kiadásra, de Az operaház fantomjához hasonlóan itt is bele tudnék kötni a nyomdatechnikai döntésbe, ugyanis támaszték nélkül sajnos ez a kötet is hajlamos összeroskadni a saját súlya alatt.

Persepolis

Egy ideális társadalomban a Persepolis üzenetének évről évre vesztenie kellene aktualitásából, minek során fokozatosan váltana át egy kevésbé szép kor történelmi tablójává. Noha utóbbinak már most is bőven eleget tesz, sajnos előbbi aspektusát sem érzem kevésbé erőteljesnek, sőt megkockáztatom, nem egy olyan ország van, ahol első megjelenése óta aktuálisabb, mint valaha. Így a Libri kiadása semmivel sem tekinthetőbb idejétmúltabbnak, mint a korábbi, Nyitott Könyvműhelyes kötetek. Marjane Satrapi önéletrajzi ihletettségű műve az iráni, majd európai hétköznapjainak leképezése, azoknak is jellemzően az apróbb, elsőre elhanyagolhatónak titulálható momentumait ragadja meg, viszont kötete éppen ezek összefűzéséből válik igazán komplex és hiteles olvasói élménnyé. Némileg karikírozott, ifjúsági képregények stílusát követő illusztrációi egyáltalán nem csorbítják a prózai rész kritikai élét, inkább éppen a javára szolgálnak, hiszen a könnyedebb vizuális narratíva alkalmazásával egyszerűbben tudta átadni azt a temérdek problémát és elkeserítő konklúziót, amire fel szerette volna hívni az emberek figyelmét. Korunk xenofóbiával bemocskolt politikai kommunikációjának idején hatványozottan fontos lenne beemelni a kötelező olvasmányok közé...

Prédikátor

A Kingpin Kiadó úgy bő tíz 10 éve már megpróbálta kiadni Garth Ennis és Steve Dillon klasszikusát, akkor még a vertigós antológia-sorukban jelentették meg a számokat, a Hellblazer és az Y, az utolsó férfi számaival egyetemben. A sors fintora, hogy idén mindhárom kapott önálló kötetet, a Prédikátor és az Y maradt a Kingpinnél, a Hellblazer pedig a Fumaxnál kötött ki. A nyertesek egyértelműen az olvasók, hiszen mindhárom széria kiváló, bőven van létjogosultsága megjelenésüknek. A Prédikátor esetében egy természetfölötti elemekkel tarkított, éjsötét humorú westernről beszélhetünk, aminek cselekményvezetése leginkább a road movie-kból ismeretes húzásokkal operál. A minden ízében szigorúan csak felnőtteknek ajánlott műben a főszereplőt, Jesse Custert egy olyan entitás szállja meg, ami felruházza Isten szavának erejével. Custer pedig amint ráeszmél újdonsült erejére, elhatározza, hogy felkeresi a Mindenhatót. A képregény az amerikai standard méretben puhatáblás és keménykötéses változatban egyaránt elérhető (csakúgy, mint az Y), egyedül az okozhat keserű szájízt, hogy a jelenlegi bontás alapján évekbe fog telni, mire kifut a sorozat.

Sam és Twitch - Teljes gyűjtemény

Számomra az év egyik, ha nem a legkellemesebb meglepetése volt ez a kötet. A Spawn-univerzumban játszódó, de annak ismeretét meg nem követelő spin-off egy igazi, vérbeli neo-noir. Brian Michael Bendis történetei nagyon ültek, a maffiás/boszorkányos vonal, illetőleg a világépítés végig irtózatosan jól passzolt a két címszereplőhöz, akik kellő cinizmussal és elszántsággal vetették bele magukat az ügyekbe. Kettejük kapcsolata ekkorra már a fősodorbeli sztorik alapján is sokkal kidolgozottabb lett, de itt, a rivaldafényben villogtak eddig a legjobban. Ehhez szükség volt az erős dialógusokra, mindazonáltal az egész hangulatában hatalmas szerepet játszott az is, hogy mennyire kreatív volt a vizuális megközelítés. A ködös, borús környezet adta magát – én még itt is éreztem Fincher He7edikjének hatását –, viszont a stílusos panelkezelés és a sajátságos „szóbuborékozás” bebiztosította, hogy még csak véletlenül se úgy hivatkozzon rá senki, mint egy noir-képregényre a sok közül, hanem éppen azok legjobbjai között emlegessék. A gyönyörű keménytáblás gyűjtemény első fele érhető el egyelőre, a folytatás (egyben lezárás) jövőre jön az Infinity-től.

Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény

A Sandman alapmű, azon képregények egyike, amelynek elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy a hetedik művészetben rejlő potenciál szele megérinthesse az „átlagolvasókat” is. Nem mellesleg a DC egyik legjobb imprintjének, a Vertigónak lett az előfutára. Világteremtőnek titulálni degradálás lenne, ugyanis Neil Gaiman mítoszokat, mi több, komplex mitológiát húzott fel karaktere köré, miközben a kiadó fősodorbeli világát sem lökte félre, hanem a sajátjával összeköthető síkként kezelte. A széria a szabadjára engedett fantázia játszótere, ahol alternatív világok, ősi mondák, hősök, szörnyek és történelmi alakok mellett megannyi más szereplőre is jut idő, s valamennyi pazar történettel hálálja meg a nekik megszavazott bizalmat. A kiváló prózát különböző stílusú rajzok interpretálásában élvezhetik az érdeklődők, amely döntés – amellett, hogy passzol az álmok sokszínűségéhez – csak még tovább növeli az olvasási élményt. A korábban puhafedeles kötetként kiadott mű idén már keménytáblás luxuskiadásban részesült a Fumax jóvoltából, olyannyira gyönyörűben, hogy a limitáltnak még Gaiman is csodájára járt.

X-O Manowar - Kard által

Nem, nincs köze az együtteshez, ez a sorozat a ’90-es években elinduló, de igazán a 2012-es relaunch után berobbanó Valiant újkori bemutatkozása volt. A DC és Marvel alighanem manapság már sokak előtt ismert, nos, a Valiant az utánuk következő legnagyobb képregényes univerzum, így talán már bőven eljött az ideje annak, hogy magyarul is elérhető legyen közülük néhány cím. Ez az univerzum ráadásul annyiban eltér a nevesebb riválisaitól, hogy a különböző sorozatainak eseményei hatással vannak egymásra, az ott történteket nem hagyhatják figyelmen kívül az íróik. Azonban a sorozatok természetesen külön-külön is megállják a helyüket, így az X-O Manowar élvezeti értékéből sem vesz el semmit, ha valaki nem ismeri a többi címet. Az egyelőre második kötetig jutó hazai kiadás érezhetően még az alapok lefektetésénél jár, noha a sci-fi ponyvák legjavát az Artúr-mondakörrel keverő sztorira azért így sem lehet panasz. A GooBo követve az amerikai kiadást szakított az olasz képregényeinek formátumával, azoknál nagyobb, de hasonlóan könnyen forgatható puhatáblásokkal kedveskedett a képregények szerelmeseinek. Az meg már csak hab a tortán, hogy az első kötet, valamint a Valianttól várható élmények felvezetése a hazai piacon egyedülálló módon történt meg.

Zagor - A mélység istene

Az olasz képregények főbb hazai terjesztői, az Anagram Comics, a Frike Comics, valamint a GooBo kiadó közül előbbi kettő összefogásának eredménye, hogy végre hazánkba is eljuthatott a fumetti egyik legjelentősebb alakja. Az eredetileg western-sztorikban felbukkanó Zagor ezúttal nem titkoltan az Árnyék Innsmouth fölött c. Lovecraft-novella sajátságos újragondolásában, annak pszicho-horrorját eléggé háttérbe szorító változatában bukkant fel. A leginkább akció-kaland-horror hibridként definiálható fumetto izgalmas ponyva, a sokoldalú koncepciója révén könnyedén megszeretheti bárki, akinek a kezébe kerül. Nekem a helyenként zavaróan sztereotip mellékszereplői végett nem lesz a kedvencem, de hazudnék, ha tagadnám, hogy mennyire jól le tudott kötni. Továbbá a vaskos, A4-es méret már önmagában tekintélyt parancsoló, de ki is emeli a többi, jellemzően jóval vékonyabb, A5-ös méretű olasz képregény közül. Érdekességként megjegyzendő, hogy Zagor-sztoriból a várható folytatás mellett jövőre jut majd egy különszám is, de azt majd a GooBo hozza, s arra csak a Dragonero előfizetői pályázhatnak majd.

Mint az ilyen jellegű toplisták általában, természetesen az enyém is szubjektív, és bár próbáltam tudatosan, célratörően kiemelni a szerintem említésre méltó darabokat, még így is bőven akadt olyan alapmű, ami felkerülhetett volna a listára. Példának okáért nyilván ajánlhattam volna Moore-tól a Mocsárlényt, a Különleges Úriemberek Szövetségét vagy a Halo Jones-t is, de az kifejezetten egysíkú listát eredményezett volna. A bőség zavara viszont már csak ilyen, s ha minden igaz, akkor bizony jövőre sem lesz ez másként. A kiadók egy része már csepegtetett a terveiből, a közzétett címek közül eddig a Transmetropolitan (képen; Fumax), a Bone és a Black Hammer (mindkettő Vad Virágok Könyvműhely) tűnik a legizgalmasabbnak, de a GooBo által belengetett, Stan Lee és John Romita nevével is fémjelzett Pókember-kötet is kötelező vételnek tűnik. A magyar alkotók részéről igazi kuriózum lesz László Márk rajzolói debütálása a Hellboy-univerzumban, de a Zorro folytatását is sokan tűkön ülve várják. Annyi bizonyos, hogy a következő év is bőven tartogathat kellemes meglepetéseket, én remélem, hogy a megkezdett sorok továbbra is zökkenőmentesen folytatódhatnak, főképp a magyar érdekeltségűek, de azt is örömmel fogadnám, ha a fősodor mellett nagyobb teret kapnának majd a független képregények is. Továbbá a szokásos képregényes eseményeken felül megrendezett alkalmak, mint a Stan Sakai-közönségtalálkozó, a Vittorio Giardino-előadás, a Valiant-premier vagy a Zograf-beszélgetés is biztosan sokak számára nyújtana felejthetetlen élményt, így remélhetőleg ilyen eseményekből is lesz jövőre is.

Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!