Elsőre talán nem tűnik különleges döntésnek, hogy a 85 éves korában is még roppant aktív Ridley Scott egy Napóleon-filmet akart készíteni, hiszen már számos alkalommal bizonyította, kivételes érzéke van a nagyszabású történelmi filmekhez. Viszont amennyiben a karrierútját vesszük figyelembe, akkor két szempontból mégiscsak érdekes projektről beszélhetünk. Részint még 1977-ben a napóleoni háborúk idején játszódó, nem mellesleg méltatlanul keveset emlegetett Párbajhősök volt a legelső nagyjátékfilmje, másrészről pedig egyik legnagyobb sikere, a Gladiátor óta először dolgozott együtt az azóta már Oscar-díjas Joaquin Phoenix-szel.

Adott volt tehát egy tapasztalt rendező és korának egyik legkivételesebb színésze, valamint az Amazon révén egy eposzhoz mérten hatalmas költségvetés, azonban bármennyire szeretném szeretni ezt a filmet, sajnos nem tudom. Napóleon életét ugyanis képtelenség, sőt botorság megpróbálni két és fél órában elmesélni, mert ő ahhoz túlságosan is sokrétű figura volt, valamint magánélete mellett egész Európa történelmének egyik legmeghatározóbb hadvezére. Nem véletlenül próbálkoztak a franciák még az 1920-as években egy hatrészes filmsorozattal, amelynek költségvetési okokból kifolyólag végül csak az első felvonása látta meg a napvilágot 1927-ben, de annak még a restaurált, hiányos változata is meghaladja az öt és fél órás játékidőt. Hasonlóan célirányosan készült a másik legnagyobb Napóleon-film is, mivel az 1970-es Waterloo készítői sem mertek belevágni abba, hogy a francia császár életének egészét dolgozzák fel, helyette a címben megjelölt csatára és annak következményeire fektették a hangsúlyt.

Scott ugyan átugrotta Napóleon gyermekkorát - bár édesanyjával való viszonyát ezzel nem is sikerült megfelelően felvezetnie - és szinte nyomban címszereplőjének első komoly sikerével, Toulon ostromával nyitja filmjét, de onnantól kezdve fokozatosan csúszik ki a kezéből a gyeplő. Nem is tudom, láttam-e már ennyire csapongó történelmi filmet, gyakorlatilag bárminemű kohézió nélkül követik egymást a jelenetek, dobálóznak ismert és kevésbé ismert történelmi alakok neveivel, de Napóleon és szerelme, Jozefina (Vanessa Kirby) személyén kívül nem jut idő senkire. Márpedig minél előrébb haladunk az egykori tüzértiszt hódításainak sorában, egyre inkább követhetetlenné válik a cselekmény, mert a szemben álló felek és az európai haderők bemutatása is elmaradt, amin tovább ront a folyamatos időbeli ugrálás, más szóval: a film csúfosan megbukik abban, hogyan helyezze történelmi kontextusba eseményeit.

Mindezt rá lehet fogni arra, hogy Scott egyértelműen Napóleon és Jozefina bonyolult kapcsolatára fókuszált, azonban még csak kettejük viszonyát sem sikerült igazán alaposan bemutatnia. Az egykori francia császár érzelmi és talán legalább annyira szexuális sóvárgása inkább volt komikus, mintsem hiteles, ráadásul Napóleon nőkkel szembeni igencsak konzervatív szemlélete sem lett kellően kibontva. A valóságban roppant patriarchális, nyugatias karrieristákat megvető és részben félő Bonaparte a filmben néhol már egyenesen kangörcsös incelként viselkedett, ezzel a történelmi pontatlanság mellett alaposan rombolva a csaták közben kiváló stratégaként tündöklő zseni képét. A másik oldalról nézve Kirby ugyan igyekezett némi mélységet adni az egykori császárnénak, amennyire lehetett, még sikerült is neki, de még így is nagyon felszínesnek hatott az ábrázolása, mivel rendre repetitív jelenetekben kellett helytállnia.

A filmmel szembeni értékítéletemet bonyolítja annak a ténye, hogy a narratívabeli hiányosságok ellenére a Napóleon technikai oldalról egészen kiváló alkotás. A csatáknál látszik, hogy valódi statisztákkal és kaszkadőrökkel is dolgoztak, illetve ahol lehetett, ott valós helyszínen forgattak. A mű csúcspontját is egy ilyen jelenetsor adja: az austerlitzi csata mind fényképezésében, mind pedig rendezésében Scott legjobb munkái közé sorolandó és nem csak az elmúlt néhány év hozzá kevésbé méltó művei tekintetében, hanem karrierjének egészében is. Mint ahogyan azt is kiemelném, a film egészében mennyire jól mutatta be azt a brutális, vérgőzös pusztítást, ami jelen volt ezeknél a csatáknál. A látványt úgy általánosságban is méltatnám, hiszen néhány CGI maszatolás ellenére végig helyén voltak a kompozíciók és a vágások is. Filmtechnikai oldalról egyedül a zenét tudnám negatív értelemben felhozni, mert Scott legtöbb rendezéséhez képest itt elég jellegtelennek éreztem a főleg TV-sorozatoknál tevékenykedő Martin Phipps munkáját. A waterlooi csata előtti zenei témája meg már egyenesen zavaró volt, ott ugyanis elég nyíltan Schubert művét komponálta újra, alighanem tisztelegvén Stanley Kubrick Barry Lyndonja előtt, ami ugyebár éppen a saját, fuccsba ment Napóleon-filmje végett készülhetett el.

Mindent egybevetve felemás élmény a Napóleon, mert egyrészt kétségkívül sok munkát öltek bele, méghozzá kellő alázattal, ugyanakkor a nagyravágyó koncepciót megsínylette a végeredmény. Néhány csatát leszámítva gyakorlatilag semmire nem jutott elég idő, ezáltal pedig aligha lehetne megfelelő történelmi tablóként, vagy karakterrajzként tekinteni rá. Végig úgy éreztem, hogy adott itt minden a sikerhez, csak ahhoz ennek nem egy filmnek kellene lennie, hanem inkább egy 10-15 órás sorozatnak. S tekintettel arra, hogy az Amazon streamingjére fog kerülni, nem is értem, miért nem próbálkoztak meg a sorozatos megoldással. Főleg, ha már maguk a készítők is érezhették, mennyire nagy fába vágták a fejszéjüket, hiszen amint a streaming oldalán lesz elérhető, egy közel kilencven perccel hosszabb változatot is megtekinthetnek majd az érdeklődők. Ugyan vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy az ténylegesen meg is oldja a film narratív hiányosságait, de mindenesetre nagyobb esélyt látok arra, hogy az a változat már jobban működik filmként, mint a mozikba szánt. 6/10 

 Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!