Csak, hogy tisztázzuk: semmilyen déjá vu-poént nem fogok elsütni! Már csak azért sem, mert úgy vélem, ezen a héten csúcsosodik ki igazán a nyári blockbuster-szezon, még akkor is, ha csak május van: idén nem egy filmért lelkesedtünk már, az Amerika Kapitány 2-ért különösen, de amit Doug Liman most lerendezett – a Mr. és Mrs. Smith, valamint egy Hipervándor után -, kijelenthetem, nem kicsit aláz.
Most akkor Tom Cruise úgy döntött, hogy bevállalja az összes okosabb scif-i akciófilmet? Lehet, mindenesetre nem bánnám, mert, ahogy tavaly az Oblivion-ben, úgy idén is jól hozta a hőst, kinek életét számára is ismeretlen titkok övezik, a játékából pedig abszolút kitör a felfedezés iránti lelkesedés, legalábbis a kezdeti homály utáni szándék ez iránt. Nem kell itt az évszázad rejtélyeire gondolni, mégis örömteli ez az egész, nem csak a színész, de az alapanyagok miatt is (az Oblivion képregényből, ez pedig egy japán könyv történetéből lett adaptálva).
Arról, hogy miért is ez lenne az akciófilmek Idétlen időkig-je (vagy Tom Cruise a csatamezők Kenny-je): Cage tiszt (Cruise) egy nap a Mimic-ekkel szemben találja magát a csatatéren, képzetlenül és esetlenül. Hamar megmurdel, de hirtelen ugyanazon a katonai batyun ébred, és ugyanaz az alak „kopaszozza” le intenzív rugdosások közepette, mint ahogy tegnap is. A szalag visszatekerve, a játék újraindult, a tisztből lett katona pedig magyarázkodhat mindenkinek arról, miképpen is lehetne megnyerni a "holnap" örök vereségre ítéltetett ütközetét. Nos, ez a felütés távolról sem lesz annyira ikonikus, mint a Bill Murray-klasszikusban, de ahogy önmaga koncepciójára épít a film, az már az első pillanatban megvett kilóra: a kezdetben még nyilván humorizálunk vele (nem egy enyhén fekete humorba szaladunk majd bele), de amikor kiderül a titok és a képesség forrásának tényét is befogadtuk, utána senki se képzelje azt, hogy csakis unalmas önismétlésként vágunk bele ugyanabba a napba.
Nem ám, ahogy közeledünk a megoldás felé, Tom Cruise csak elhinti egyszer hasonló vizeken evező, most pedig sztárharcosként tetszelgő bajtársnőjének (a mindig tátott szájjal bambuló - és pusztító - Emily Blunt-nak) a pillanatnyi tényállást, utána építi tovább a dominót, amíg az le nem dől egyenesen a célig. Néha a narratíva alulról építkezik felfelé, de ez nyilván fásult módja lenne az állandó elbeszélésnek, szóval ahol nem szükséges, vagy ahol szimplán jobban elsülhet, ott „in medias res”-elven oldódik meg a probléma. És én, köszönni szépen, csak zabáltam ezeket a jeleneteket, amelyek úgy az utolsó negyed óráig pörögve váltogatták is egymást.
Volt is miről falatozni, az IMAX vásznán úgy robbant minden, ahogy az legközelebb a következő Transformersben fog majd, csak ott nyilván egy „kicsit” butábban. Persze nem a 3D miatt mondom, hanem mert teljesen jó helyre ment a 175 millió dollár effektekért felelős hányada: a mechákban felsorakozó emberiség és a Mimic-hordák ugyan egyáltalán nem estek új keletű átszabás alá dizájnügyileg, mégis úgy tetszelegnek, hogy egyből kezedbe fognál egy kontrollert és normális videojátékért könyörögnél belőle (de úgyse kapsz).
Az a néhány dolog, amik kizökkenthetik az embert, az egyrészt Brendan Gleeson szakállának hiánya, másrészt a hadsereg ősbunkó mivolta: értem én, hogy a sztereotípia örökre levakarhatatlan marad, mégis, ha a Föld már-már készen áll az idegen flotta leverésére (még ha nem is teljesen), valamint birtokában van a megfelelő technológiának, akkor az ósdi militarista mentalitás is lecserélődhetne már. A főszereplő tetteit (minden nap ugyanúgy) végigkövető raj tagjai nem ódzkodnak a tipikus „magasztos” kijelentésektől, a végső csatában (azaz a már említett utolsó negyed órában, ami amúgy sem ennek a filmnek a csúcspontja) pedig mindenki meghalna mindenért és mindenkiért, ami egy napnyi ismertség után (emlékezz folyton ki ismer minden egyes mozzanatot!) nem valami hiteles.
Nem hittem volna még pár hete, hogy ennyi mindent muszáj lesz kiírnom magamból alanyunk kapcsán, mégis így történt: lehet egyszer majd ízekre szedem a látottak logikai alapjait, viszont pillanatnyilag a már említett „magasztos” kijelentések csábító karmai közé szorultam, és kijelenthetem, hogy amíg Tom Cruise a változó egy konstans holnap történetében, amely újra és újra indul, addig A holnap határa maga a kötelező alap az idei blockbusterek egyébként sem ócska forgatagában. És csak, hogy tisztázzuk: semmilyen déjá vu-poént nem fogok elsütni! 9/10