„Jumanji. Egy játék azoknak, akik maguk mögött akarják hagyni a világukat. A kockákkal kell dobni, hogy léphess a bábuddal. Aki duplázik, az még egyet dobhat, aki pedig elsőként jut a célba, az győz.” – hangzott el a filmben, miután a kis Alan Parrish felolvasta a játék leírását. A 90-es években valószínűleg sok gyerek fülelt a film végeztével, hogy nehogy dübörgő hangot kezdjen el hallani a padlásról, mert akkor az csak egyet jelenthet, hogy a Jumanji a közelben van. Joe Johnston családi kalandfilmje hátborzongató ugyan, de pont annyira, amennyire egy családi film az lehet.
A 12 éves Alan egy építkezésen talál egy ládát, melyben egy díszes, Jumanji nevezetű játék van. Az este folyamán az egyik barátjával, Sarah-val elkezdik a játékot, ám meglepődve tapasztalják, hogy a játék él. Alan a dobása után hirtelen eltűnik egy bizonyos dzsungelbirodalomba, ahonnan nem szabadulhat ki mindaddig, amíg valaki nem dob 5-öt vagy 8-at. Sarah rémülten távozik a Parrish házból, így 26 évnek kell eltelnie, mire valaki folytatja a játékot, és megdobja azt a bizonyos számot, ami kiszabadítja az addigra már felnőtté vált Alant. Ugyanakkor a játékot be kell fejezni, mert csak akkor kerül vissza minden a régi kerékvágásba, ha valaki kimondja a célba érés után, hogy Jumanji…
Annyi szent, hogy a Jumanji a világ legizgalmasabb játéka, de vajon filmként, hogyan muzsikál? Jól, annak ellenére is, hogy igazából nem több egy közepes filmtől. Se a humor, se a feszültségkeltés nem volt a csúcsra járatva, és még a karakterek is egészen felületesek voltak, de valamiért mégis működött a film. Működött, mert hangulatos volt, és veszettül érdekes, aminek hála, egy gyerek teljesen el tudott mélyülni egy efféle filmben, ráadásul még ott volt egy Robin Williams is, aki a 90-es években mondhatni a karrierjének a csúcsán járt. Egy könnyed családi kalandfilmhez nem is kellet ennél több.
A Jumanji első nézésre hatalmas élmény, pláne gyerekként, és ezt én is megtapasztalhattam anno. Amikor gurultak a dobókockák, és felizzott a zöldes fény a játék közepén, majd megjelent a közelgő veszélyforrás, akkor 5-6 évesen az ember mindent elfelejtett maga körül, és csak a filmre koncentrált. Vajon a pókok után mi jöhet még? Vajon az oroszlánnál van-e veszélyesebb dolog? Vajon mi lesz a következő dobásnál? Ezek olyan kérdések, melyek egy gyerek fejében megfordulnak, miközben nézi a Jumanjit, és melyek érdekessé teszik az egész alkotást. Joe Johnston nem alkotott mesterművet, de a filmje egy olyan élménnyel gazdagíthat egy gyereket, amit soha nem felejt el. Lehet, hogy ez túlzás, de én így érzem, és rám így hatott, mert a Jumanji egy majdhogynem tökéletes családi mese, ami igenis a gyerekeknek szól első sorban.
Tény, hogy felnőtt fejjel már nem ütött akkorát, mint régen, és tény, hogy előjöttek a filmnek a hibái, mint például a felületes történetmesélés, de azért sikerült feleleveníteni egy remek élményt, amit remélem más is megtapasztalt anno. Tehát, aki még nem látta a filmet, az tegyen egy próbát vele, mert megéri. 8/10