Óvakodj a masszától! Figyelmeztet a film vicces főcímdala, mely slágerré is vált abban az időben. Ha valamennyire otthon vagyunk az időszak sci-fi illetve horror vonulatát illetően, akkor már a vidám-mókás felütésnél nyilvánvalóvá válik, hogy ez a film ki fog lógni a szokásos hidegháborús paranoiát meglovagoló szörnyes, illetve idegeninváziós filmek sorából. Az alapszituáció persze a megszokott. Meteor zuhan egy csendes, átlagos, unalmas, fiatalokkal teli amerikai kisváros mellé, az erdő szélére, ahol valami különös öregember él. Jegyezzétek meg, a meteorok, illetve ufók, mindig unalmas amerikai kisvárosok külterületén érnek földet, és rendszerint a helyi bolond talál rájuk!

Megkapjuk tehát az egyik legnagyobb műfajbeli klisét, ami már '58-ban is annak számított, ám ami ezután jön, azon valószínűleg nagyot nézett az akkori közönség. Az első furcsaság maga az űrből jött látogató, aki/ami egy kis adag zselés trutyi, mely bekebelezi áldozatát, és mindig egyre nagyobbra nő. Táplálkozástani tekintetben tehát erős rokonságot mutat a mi kis gömböcünkkel, azzal a jelentős különbséggel, hogy az amerikai, pontosabban Amerikában landolt rémség logikus módon meg is emészti táplálékát. Így aztán őt hiába nyitotta volna fel Steve Mcqueen egy bicskával túlélők után kutatva. Mcqueennek egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem ez volt az első filmje, de ezzel vált ismertté. Kapott persze maga mellé egy jónőt, akit megvédhet a gyilkos tortabevonó zselétől, Aneta Corsaut személyében, akiről tényleg annyit érdemes elmondani, hogy szép, ez viszont vitathatatlan. Talán még annyit, hogy szerepelt a The Toolbox Murders című grindhouse klasszikusban is, már ha ez érdekel valakit.
Látszik a filmen, hogy valami egyedit, vicceset, a kor trendjeit meglovagoló és egyben azoknak fityiszt mutató dolgot akartak prezentálni az alkotók, a baj csak az, hogy amit összehoztak az rohadt unalmas. A gyilkosságokból semmit sem látunk, és cserébe feszültséget, ijesztő jeleneteket sem kapunk. Viccesnek mondjuk néhol tényleg vicces a The Blob, a maga módján legalábbis, viszont bő egy órán keresztül csak annyit látunk, hogy Steve össze-vissza rohangál a nőjével, hogy elhitesse a hatóságokkal, hogy egy extraterresztriális puding tizedeli a városka lakosságát. (Lehet, hogy ez a film ihlette meg a Pythonokat, amikor kiagyalták a teniszező pudingos szkeccset?) Persze mire leesik nekik, hogy a srác nem bolondult meg, már késő, és a massza bekebelez egy egész mozit, hogy aztán jöhessen a finálé, ami azért kicsit feszült, bevallom, de azért a körmödet nem fogod lerágni.

1988-ban jött el az idő, hogy a gyilkos nyálka újra beborítsa a mozivásznakat és undorral vegyes rémületet váltson ki a nézőkből. A sokak által gyakran pokolba kívánt remake láz nem csak mostanában van jelen, ellenben az ember hajlamos abba az illúzióba kergetni magát, hogy „régen minden jobb volt”. Ez egyrészt nem igaz, másrészt a feldolgozásokkal sincs baj, csak legyenek jók, illetve nem mindegy, hogy mi az, amit újra leforgatnak. Van ugyanis amit érdemes, és van, amit nem. A nyolcvanas években többen is ráéreztek arra, hogy mi az, amit nagyon is az, és visszanyúltak az ötvenes évek kultikus scifi-horror terméséhez. Volt miből szemezgetni bőven és három kiemelkedő alkotás is napvilágot látott, melyek nem pusztán csak jól sikerült feldolgozásként tartatnak számon, hanem bizony túl is szárnyalják elődeiket, mindenféle téren. Konkrétan; A dolog, John Carpentertől, a David Cronenberg féle A légy, illetve jelen cikk tárgya.

Persze ha őszinték akarunk lenni, akkor ki kell mondanunk, hogy a fenti hármasból utóbbi a leggyengébb, de ez leginkább a camp jellegéből adódik, meg aztán nem állt mögötte nagy rendező zseni sem, csak egy tisztességes iparos, nevezetesen Chuck Russel, aki viszont megtett minden tőle telhetőt, és igazán egy szavunk se lehet a munkájára. A forgatókönyvön viszont Russel mellett Frank Darabont is dolgozott, bár ő is csak ezután lett felkapott és elismert író/rendező.

A massza egyébként a legjobbkor lett feldolgozva, nagyon jól áll neki a nyolcvanas évek horrorfilmes esztétikája. Bugyuta, de imádnivaló karakterek, kék fények mindenütt, még az erdő közepén is, és ami a legjobb, veszettül jó praktikus effektek, és ez az elsősorban, amitől a film nem merült a feledés homályába. Nincs semmi finomkodás, a rózsaszín trutyi teszi a dolgát, ahogy azt kell, és semmi sincs rejtve a szemek elől.  Ilyen szempontból is rokonítható a fent említett két művel. A film első fele olyan, mint egy akkoriban divatos slasher, a massza sorra gyilkolja le (illetve eszi meg) az embereket, és mindegyik takonytámadás igen látványos, illetve véres, és csúcsra van járatva az úgynevezett creative kill. A legjobb a lefolyóba szippantott férfi, pedig szerencsétlen csak a dugulást akarta elhárítani. Ja és a gonosz massza a gyerekeket sem kíméli, és ekkor sem fordul el szemérmesen a kamera. El tudnátok ilyet képzelni egy mostani stúdiófilmben? Régen minden jobb… na jó, nem.

A sztori egyébként ugyanaz, mint az elődnél a csavar annyi csak, hogy a főhős itt nem a randizó szépfiú, hanem a kisváros fekete báránya, a "Flagg gyerek", Kevin Dillon alakításában. Kapott persze ő is megvédeni való jónőt maga mellé, Shawnee Smith személyében, akiről annyit érdemes elmondani, hogy jól néz ki. Ja és talán még annyit, hogy szerepelt a Fűrész című torture porn klasszikusban. Micsoda egybeesés mi?

Végül álljon itt két érdekesség. Az eredeti filmnek készült egy folytatása is 1972-ben, Son of the Blob címmel. A Beware! The Blob-ként is ismert szörnyűséget Larry Hagman rendezte, igen az a Larry Hagman, aki Jockey Ewingot játszotta a Dallasban. Tervben volt aztán egy újabb feldolgozás is pár éve, aminek a rendezői székére Rob Zombie is esélyes volt, vagy legalábbis voltak ilyen pletykák. Na az ő verziójára kíváncsi lennék. Valószínűleg a főszereplő hosszú hajat és szakállat viselne benne, valamint sokszor mondaná, hogy "fuck". De az is lehet, hogy a címszereplő rózsaszín slejm viselne hosszú, saját magától összerasztásodott hajat, valamint szakállat, de talán ő azért nem szörcsögné azt, hogy "fuck". Hogy ez tényleg így lenne-e, valószínűleg sosem fogjuk megtudni, de nem is baj, inkább vegyük elő újra a 88-as verziót, mert azt érdemes.