A Szovjetúnió bölcs vezetője és a film készítői is úgy gondolták, hogy győzedelmes ellentámadást, mely Sztálingrád városának felszabadítását eredményezi, a második részben tárják a közönség elé. Szerencsénkre az első részben már lefutották a kötelező SZTÁLIN AZ ISTEN köröket, és így jobban tudtak koncentrálni a Vörös hadsereg bekerítő hadműveletére.
Ismét a töri könyvel nyitunk (A Nagy Honvédő Háború II. kötet) amelyet igen, ismét Sztálin atyánk képe díszít a második oldalon. Októberben vesszük fel az események menetét, persze, Sztálin dácsájában, nehogy már a harcokat mutassák. A front helyzete egyre baljósabb, a németek folyamatosan küldik az erősítést, már a traktorgyárat is elfoglalták, és folyamatosan nyomulnak a Volga felé. De ekkor már a Generalisszimusznak ott van a fejében az átkaroló terv ötlete, melyet bőszen el is magyaráz szárnysegédjének egy térkép felett. Majd kiadja az utasítást a sztálingrádi ellenállóknak: itt nem lesz hátrálás, a Volgát nem érhetik el a gaz fritzek! Ez amúgy a valóságban sokkal keményebben adták tudtára a közkatonáknak (aki visszavonult, arra rálőttek egy sorozatot).
De sajnos nyílt csataábrázolást még most sem láthatunk, csak makett repülők bombázását. Amúgy, ahogy halad a film egyre több a makett tank/harckocsi/repülőgép, ami azért annyira nem zavaró, de tekintve az első rész igazi gépjármű felhozatalát, igen kiábrándító.
Ezek után jön a film abszolút mélypontja, ami nem más, mint a sztálingrádi parancsnokság Sztálin „ne adjátok fel a Volgát” szövegére való felesküdés. Ez a jelenet annyira csöpög a giccstől, hogy bármelyik Roland Emmerich filmnek a dicséretére válna. Ezután már azt várná az ember, hogy most már megindul az ellentámadás, de nem. Még végig kell szenvedni egy hosszú rádiós beszédet a végső győzelemről, amit a moszkvai néphez intéznek, akik a Vörös téren álldogálnak. Unalom a köbön! Eme a lelki felkészítés után vár minket a második rész alighanem legcoolabb mondata. Csak a Vörös téri harangzúgás hallatszik, majd Sztálin felveszi a telefonkagylót, és csak annyit szól bele: „Indítsák meg.”
Ezután megindul, a várva várt ellentámadás. De még, hogy! Vagy százharminc ágyú egyszerre kezdi el bombázni a német állásokat, majd tankok százai és emberek ezrei, kezdik el Sztálingrád bekerítését. A trükkalkotók, és a film vágója remek munkát végeztek, ez az előrenyomulásnak nemcsak, hogy remek a tempója és látványos, de végig izgalmas tud maradni. Ezt úgy érték el, hogy végre valahára nem Sztálin térképszobájából közvetítik, hogy mi történik, hanem Paulust figyelhetjük meg, miként próbál úrrá lenni a túlerőn, és az egyre kacifántosabb helyzeten. Közben a szovjet központot mutatják, ahogy ugyanezt meg próbálják megakadályozni. Persze a hadtestek monoton ide-oda parancsolgatása is folytonosan megy, de legalább nem Sztálintól halljuk ezeket, szerencsére most ő csak a kispadról megfigyeli az eseményeknek.
A nagy ellentámadás a film legjobb része, de nem mehetünk el a negatívumai mellet sem. Mivel azt egyáltalán nem magyarázzák, meg, hogy kerültek a szovjetek ekkora fölénybe. Az első részben még ott hagytuk abba, hogy épphogy megbírták védeni a várost, itt meg egyszerre csak akkora bekerítő hadművelet tudnak rittyenteni, hogy a németek köpni-nyelni nem tudnak. Ez alapvetően az összes propaganda film rákfenéje, hiszen úgy kell bemutatni az ellenséget, hogy mennyire veszélyes, de közben simán le lehet őket győzni (például, lehet, hogy csak én figyeltem meg, de itt minden harmadik német katona szemüveges, míg oroszok között egy sem az, vagyis hiába erős a német haderő, ha a fele rövidlátó). Ezt alapvetően úgy szokás kikerülni, hogy egy vesztes csatáról készítenek egy „micsoda hősök voltak, de mégis elbuktak az árulás/túlerővel szemben” filmet, persze ezt itt most nem játszhatták meg.
Ám a történet halad tovább, a németek egyre elszántabb kitörési kísérletivel, és a román haderő megfutamodásával. Hitler pedig kiadja a végső parancsot: meghalni vagy meghalni, megadásról szó sem lehet. A szovjetek, persze Sztálin hatására, mert ő nagyon szívén viseli az ilyesmit, megadásra szólítják fel a németeknek, cserébe ennivalót, és orvosi ellátás kapnak a -40 fokos januári hidegben. Erre Hitler Paulust kinevezi vezértábornaggyá, vagyis virágnyelven felszólítja az öngyilkosságra. Két nappal később megindul a végső támadás, aminek hatására még Sztálin is kijelenti, hogy a sztálingrádi hadsereg hősökből áll. 1942. január 30-ra pedig (spoiler) a németek véglegesen feladják a harcot. Ezek után a film végén -az elkerülhetetlen Szovjet himnuszra- mindenkit megdicsérnek, hogy milyen hős volt és bátor, persze a szegény civil áldozatokról egy büdös szó nem esik, mert ők hivatalosan ugyebár ott se voltak.
Ezen az igen könnyfakasztó jelenet után, pedig Sztálin a térképen nagyítójával már Berlint pásztázza, ezzel nyitva hagyva a film végét egy esetleges folytatásra.
[Ami el is készült Berlin eleste (1950) címen, szintén két részben, de az még ennél is bárgyúbb (és nincsenek benne ennyire fasza csata jelenetek) és még jobban kiemeli, hogy Sztálin mennyire szuper ember volt.]
A második rész külön vizsgáljuk arra kell rájönnünk rosszul osztották el az arányokat, itt több az akció és kevesebb a propaganda, míg az első epizódban többet töltöttünk Sztálin térképszobájában, mint a fronton. Pedig elvileg erről kellett volna szólnia a két filmnek. Második rész: 7/10
Ha két részt egyben megnézzük, mint ahogy én tettem, akkor: 6/10
