Aki nézett már klasszikusnak mondott amerikai háborús filmet (mondjuk a klasszikust én a ’40-es és ’50-es évekre mondom, a ’60-as évekbeli háborúskodó filmek már megint egy másik kategória) az tudja, hogy a Csendes-óceánon a gonosz Felkelő nap birodalma ontotta a sugarakat, akiket a macsó John Wayne visszakalapált Japánba. Nos, felvetődik a kérdés mikor is bocsátottak meg az amerikai filmek a japánoknak? Na, ezt pontosan meg tudom mondani, mert ez 1949-ben történt.

Joe (Humphrey Bogart, a kor nagy férfisztárja többek közt) visszatér Tokióba, ahol a háború előtt egy jól menő kocsmát irányított. A szokásos bürokratikus hacacáré után, ellátogat volt bárjába is, ahol találkozik régi japán barátjával is (Teru Shimada) akivel valaha közösen vezették a helyet. A régi idők emlékére judóznak is egyet, majd ismerteti hősünkkel, hogy egy kétes kimenetelű repülőgép biznisz miatt hívta ide, amit egy nagyhatalmú helyi gengsztervezér szponzorál. Persze, nem is Humphrey Bogart filmről beszélnénk, ha nem kerülne elő a múltból Joe volt szerelme, aki tovább bonyolítja az amúgy is kusza sztorit.

 Először is, egy tipikus filmnoirként indul, - csak egzotikumként Japánban játszódik, ami mondjuk ad neki egy plusz ízvilágot a film elején, - majd lassan elvész a varázs, és már csak díszlet marad. Amúgy a japán szokásokról se kapunk sokat, ugyanis kicsit judóznak, meg teát szürcsölnek, majd bejön a képbe Joe régi csaja, - aki amúgy a külügyminiszter felesége, - és ezután már inkább a külügyminiszteri palotában folyik a cselekmény, mintsem abban a bizonyos Tokyo Joe nevű kocsmában.

Ugyanúgy a történetre is igaz ez. Első blikkre remekül néz ki a sztori. Ahogy végigvezetik Bogart-ot a helyi adminisztráció fekete bugyraiban, vagy ahogy japán haverja, már nem bízik benne, mivel ő is végig harcolta a háború 3 évét, ahogy Bogart is, akinek ráadásul az országa még meg is szállta a hazáját a szegény japán gyereknek. Persze azért jól bánnak velük, és ezért hálásak is, és ezt el is monda. De szerintem ez inkább a stúdió nyomására került bele, mert eléggé kilóg a lóláb ennél a jelenetnél. 

 Aztán a csaj belép, és egyből eltolja a filmet a szokásos film noir-i melodrámába. Csak sajnos Florence Marly nem egy Ingrid Bergman, ezáltal közte és Bogart között elég halványan lobog a láng, holott már vagy 6 éve nem látták egymást.

Majd, hogy teljesen átértékelődjön a film, behozzák a kémes vonalat (a gonosz háborús bűnös japánokkal, akiket gengszterek támogatnak). A szerelmi háromszög eltűnik, Bogarték a tengeren, repülőgéppel embereket csempésznek át, akiket majd elkapnak az amcsik, és minden gonosz megbűnhődik.

Ez mondjuk izgalmas és szórakoztató is, de a film vége az elejéhez képest eléggé kifordított. Míg az első 40 perc film noir, addig a folytatás 40 perce tiszta kalandfilm. Teljesen elkülönült jó és rossz oldallal. Ahol egy percig nem kétséges, hogy ki jön ki a lebombázott pincéből a kislánnyal. És ebből az alapanyagból ez elég kevés. 6/10