Hollywood méltán zengheti önnön dicshimnuszát számtalan kasszasikere után, azonban az álomgyár bálványának árnyéka gyakran taszítja feledésbe más nemzetek remekműveit. Kritikámban is egy ilyen sorsra predesztinált filmről fogok írni: az egyetlen japán alkotásról, amely elnyerte az Akadémia legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscarját.

A történet szerint Daigo Kobayashi (Masahiro Motoki) egy fiatal, élettel teli és jövőjét tekintve roppant bizakodó csellista, akinek karrierje éles fordulatot vesz, miután a tokiói zenekarát feloszlatják. A váratlan eseményt követően feleségével, Mikával (Ryoko Hirosue) elhatározzák, hogy visszatérnek szülőföldjére, Jamagatába. Főhősünk viszonylag gyorsan talál magának állást. Az újságban meghirdetett munka körüli homály nem szegi kedvét, a képzetlensége végett egyébként sem dúskál a lehetőségekben. A pontos munkakörre csak az állásinterjú során derül fény: feladata eltávozók szertartásainak megszervezésében való segédkezés. Hát igen, bizarr…

Ennek ellenére, vagy talán pont a téma morbiditása okán kapunk egy érzelmekben jócskán bővelkedő alkotást, amely példaértékű realitásérzékkel, valamint a feszültséget oldandó, kellő mennyiségű humorral közelíti meg élet és halál kérdését. Mindezt a más kultúrák számára egyébként is különleges és megfoghatatlan japános könnyedséggel.

Hogyan is kivitelezhető egy ilyen koncepció? A kulcs Daigo főnökének, Sasaki úrnak (Tsutomu Yamazaki) a karaktere, aki lényegében véve bármilyen semmitmondó téma hosszas kifejtegetése mellett is képes lenne fenntartani hallgatóságának figyelmét. Tehát lesarkítva és sztereotipizálva, akármelyik keleti vagy távol-keleti harcművészeti film mestereként is megállná a helyét. Mindenesetre a világról alkotott letisztult nézete, hivatásának legmagasabb szintű elsajátítása és annak eszmeisége joggal nyűgözi le mind a főszereplőt, mind pedig minket, nézőket.

A téma remekbe szabott felvezetése mellett a filmben bőven jut idő a mellékszereplők bemutatására és karaktereik elmélyítésére. Szükségszerűnek is éreztem, mivel a történetben nincs klasszikus értelemben vett antagonista (mint ahogyan a való életben sem lehet egyértelműen jó-rossz dimenziókba helyezni az embereket), ezáltal a későbbi drámai fordulatok előidézőinek is őket lehetne megnevezni.

A jó történeti alap önmagában még nem feltétlenül lenne elegendő egy elismerésreméltó alkotáshoz, de a kellően letisztult színészi alakítások, valamint Takita kifinomult rendezése, Hamada gyönyörű képei és Hisaishi szívbemarkoló dallamai egészen kivételes atmoszférát kölcsönöznek az Okuribitonak. Az ázsiai filmek szerelmesei számára kötelező darab, a többieknek pedig egy remek első lépés lehet a japán filmművészet megismeréséhez. 9/10