Június második felében két olyan norvég mozgókép is bepróbálkozik a magyar mozikban, melyek mindketten hathatósabb érdemeket is képesek felsorolni annál, mint amit filmként adnak ki magukból.

Jön Harold!

Az év legnagyobb poénja is kicsírázhatott volna a szinopszisból: Harold büszkesége, norvég kisvárosát 40 évig ellátó klasszikus bútorboltja hirtelen az IKEA legújabb üzletének árnyékába került, szó szerint: a mellette nyílt áruház pillanatok alatt tönkretette Harold-ot, emiatt ráadásul Alzheimeres feleségét is elvesztette, ismét csak szó szerint, hisz’ ahogy ő is mondta, öregotthon helyett „inkább a halál”. A tömérdek düh csakis egyetlen logikus utat tud kijelölni a becsődölt bútoriparosnak: túszul kell ejteni a szomszéd skandinávok körberajongott, de náci érdekeltségei miatt egyben hírhedt IKEA-alapítót, Ingvar Kamprad-ot.

A norvég és svéd tájak végtelenségig hófedte ridegsége és kellemetlen atmoszférája ugyan közel sem hű a valósághoz, ráadásul skandináv vígjáték létére is csak ez az egyetlen működő abszurduma, de legalább van valami, ami képes mindvégig észben tartatni velünk Harold tragédiáját - ami néha túlontúl szomorú, máskor totál közömbös, de csak nagyon ritka az, hogy feledhetetlen nevetésekért lenne felelős. Pedig egy-két frappáns helyzetkomikumon kívül többet is kifacsarhatna ebből az eszeveszett koncepcióból: jobban bevonhatná Harold környezetét, melyben ugyan mozog néhány figura – egy lány, vagy éppen frissen kirúgott, de legalább fegyvermániás fia – de ők csak csendben hagyják végigjátszani a két bútortitán meccsét. Ráadásul a mű egy legkevésbé sem burkolt rendszerkritikaként is működhetne, ha ennél sokkalta tisztább erőviszonyokat tűntetne fel a családi manufaktúra és az IKEA-féle gyáriszalag között. Emiatt marad örökké „tudod, amiben elrabolták az IKEA-alapítót!”-film a Jön Harold!, de semmi több. Kissé úgy tűnhet most elkalandozok, de ütős márkafilozófiáért és önkritikáért tessék visszkanyarodni a Lego Movie-hoz, de tényleg! 5/10

Magam ura

Ole Giæver olyannyira szerzői filmet szállított, hogy - egészestései során első alkalommal - még a főszerepet is maga uralma alá vetette. A magyar cím mégsem eme vonatkozásában reflektál legjobban a lényegre, miszerint az itthoni közösségi filmforgalmazás egyik első fontos produkciója ez: a Magyarhangya által megversenyeztetett 10 európai darab, a környéki fesztiválok kisebb kaliberű durranásai közül került ki győztesként a norvég túradráma, ami 50 kiválasztott jelentkező zártkörű mozizásainak végleges konszenzusaként vált forgalmazott produkcióvá. Ez volt a Scope50, és a filmválasztáson túl megannyi más közönségtevékenységet is magába foglalt a projekt: megszavazták a címet, a tagline-t, lektorálták a feliratot, és valószínűleg bevonták őket a Magyarhangyát abszolút jellemző többi promófogás brainstormingjába is – például egy normafai pszichotúrát is rendeztek eköré.

Valószínűleg a Magam ura emléke inkább különös forgalmazási metódusában fog továbbélni, mintsem önmaga valójában: kétségtelen, hogy a színész-rendező játszotta Martin hétvégi kiruccanása, az ijesztő szürkeségből való utolsó kirohanás a szabadba már csak hossza miatt is (mindössze 80 perc) képes maradandó emlékképeket tűzni albumunkba, de ez csakis annak tudható be, hogy a Scope50 tagjai ráismertek a film egyetlen letaglózó erejére. Éspedig arra, hogy passzol hozzá a nagyvászon. Sajnos nem arról van szó, hogy illene is rá, mert idén Reese Witherspoon egy képileg és hangulatilag sokkal karfát szorítóbb küzdelmet élt át. De Martin, aki még mindig képtelen elégedett csettintéssel reagálni saját családi és individuális életére egyaránt, aki már-már túl reményvesztett apaként próbál ebből a szerepkörből kitörni, és neki aztán mindegy melyik irányba, na, ez az ember, és az ő nyomasztó káosza a fejében pont úgy néz ki, mint mi abban a sötét moziteremben. Akik azonban nemigen akarnak azonosulni néhol már kissé túlontúl explicit, maszturbációs önterápiájával (én előre szóltam), és nem azért, mert tőlük ez már túl idegen lenne.  6/10