A hónapban ünnepelte a filmes világ a 116. születési évfordulóját az egyik legzseniálisabb rendezőnek, Alfred Hitchcocknak. Bár Oscar-díjat hivatalosan egyszer sem kapott (bár kijárt volna neki), az Akadémia később mégis megajándékozta őt egy életmű-díjjal, amit ő a gála történetének legrövidebb köszönőbeszédével hálált meg („Thank you!”). Életműve mindmáig népszerű a filmművészet kedvelői között.

Ha valaki látott már Hitchcock-filmet,az  pontosan tudja mire gondolok, amikor azt mondom, a feszültségkeltés magasiskolája. Mert igaz ugyan, hogy a Mester az 1930-as évek derekán robbant a köztudatba (bár alkotásait előtte is sokan szerették), és az emberek igénye a filmek és a feszültség terén azóta mérföldeket nőtt, filmjei még a mai nézők számára is járhat olyan izgalommal, amit utána napokig nem tud kiverni a fejéből.

Alfred Hitchcock eredetileg brit származású volt, filmes karrierjét is ott kezdte némafilmesként. Már akkor lételeme volt a kísérletezés és az újítás a vásznon. Tipikus európai filmesként sosem félt egy kicsit mindig többet hozzáadni műveihez, de közben remekül adagolta saját személyiségét is. Ez volt az, ami őt naggyá tette a film és a thriller világában, amit tulajdonképpen ő teremtett meg, majd formált élete végéig. Ez a finoman kísérletezgető attitűdje akkor sem szűnt meg, amikor Amerika felfedezte őt, majd ott folytatta pályáját. Hollywoodban teljesíthette ki önmagát és karrierjét. Az ő nevéhez kapcsolhatók a suspense, vagyis amikor a szerző megmutat valamit a nézőnek, de a szereplő nem tud róla,
 és a vörös hering –amikor a történet fő cselekményszálát hirtelen elvágja, és egy új kevésbé lényeges, de az első szálhoz valamilyen formában köthető történetet visz tovább– nevű profi feszültségkeltő elemek.
A másodikra a legnépszerűbb példa az 1960-as Psycho, ami minden Hitchcock- és thrillerkedvelőnek kötelező darab. A híres zuhanyzós jelenetről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy korszakalkotó elem a filmvilágban, másrészről pedig ez alatt az 55 év alatt olyan népszerűségre tett szert, hogy számtalan filmben tesznek rá utalásokat, ha mással nem is, a jellegzetes vérfagyasztó hangeffektjével. Ráadásul ez az a jelenet, amely más irányba tereli a cselekményt, így kapcsolható a vörös heringhez.

De tisztázni kell, hogy a thriller nem egyenlő a horrorral. Igaz, hogy mindkettőnek a fő célja a borzongás, és a félelemkeltés a nézőben, csak épp másképp tálalva. Míg a horrorban inkább a látvány nyújtja a kellő feszültséget, addig a thrillerben a történések, a film tartalmi adottságai.

Filmjeiben amellett, hogy mindig hozott valami újat, mellette saját stílusát is ízlésesen sikerült belekomponálnia. Alkotásait kellő mennyiségű humor jellemzi, amely tökéletesen egyensúlyozik a rengeteg feszültség mellett, csak annyira oldja azt, amennyire szükséges. Például legutóbb Az ember, aki túl sokat tudott című filmjét láttam, és kimondottan tetszett az a jelenet, amikor a McKenna házaspár  utazásuk során próbálnak megküzdeni az eltérő kultúrákkal és szokásokkal, miközben épp egy különös viselkedésű férfi kilétét próbálják kinyomozni.
Ugyanehhez a műhöz szorosan kapcsolható az a feszültségkeltő elem, ami jelen esetben egy csaknem 10 perces zenemű amely a történet tetőpontjánál hangzik el, és ez alatt nem hallunk sem beszédet, sem egyéb zajokat, csak a szereplők eszeveszett futkosását látjuk, ahogy próbálják menteni a menthetőt. Az egész konfliktus egy cintányér zendülésre éleződik ki maximálisan, amely a darabnak szinte a végén hallatszik, és egészen addig halmozódik a feszültség úgy a nézőkben mint a szereplőkben.

Hitchcock amellett, hogy minden művében jól adagolja a történetet és a feszültséget, stílusához szorosan hozzátartozik, hogy legtöbb filmjében két szálon fut a cselekmény: a történetben felmerülő konfliktus megoldása közben mindig ott lapul egy szerelmi szál is, és a kettő tökéletesen kiegészíti egymást. Szereplőit sosem mutatja be a kelleténél jobban, csak amennyi a történet szempontjából fontos.
Érdekesség róla, hogy szerette saját magát is megmutatni a vásznon, így több filmjében is felbukkan, de mindig csak néhány pillanatig láthatjuk, szinte csak befut, meg kifut.

A Mester tehát rengeteg szempontból írta be magát a filmtörténelembe, és neve mind a mai napig hatalommal jár, sőt már fogalommá vált az idők során.