A Facebook-film. Rengeteg alkotást skatulyáztak már be jóval megjelenésük előtt, de olyan kaliberű film, mint Fincher nyolcadik - ha az általa nem sajátjaként kezelt Alien³-at nem számoljuk, akkor he7edik - egész estés rendezése korántsem érdemelte meg ezt a sértő billogot. Merthogy a szóban forgó remekmű pont annyira szól az ominózus közösségi hálóról, mint amennyire Az elveszett frigyláda fosztogatói a frigyládáról. Kicsit pontosabban: a “címszereplő” ugyan része az alkotásnak, a történet előrehaladását is segíti, de alapvetően egy sajtos szendvicsre is ki lehetne cserélni, mivel a sztori úgy is működne. Nem szaporítanám ezzel a szót, inkább betöltöm az oldalt.
A regisztráció és ismerősök keresése. Mark Zuckerberg (Jesse Eisenberg), a nagyra hivatott programozó száguldó gondolataival nyit a film, s jobb, ha már itt sikerül felvennünk ritmusát, mivel az egész alkotás egyenletesen ugyan, de végig tornáztatja a nézők agyát. Visszatérve a történethez: Mark legalább akkora tuskó, mint amekkora zseni, márpedig nem igazán lehet panasza szellemi képességeire. Barátnője, Erica (Rooney Mara) nem tűri tovább stílusát, szakítanak, kapcsolatuk megszakadása pedig egy láncreakciót indít el. A főszereplő ugyanis kissé ittas állapotában Eduardo (Andrew Garfield) képletének segítségével összetákol egy weblapot, hogy jól lejárathassa a lányt, de ötlete nem várt sikereket ér el, amit Divya Narendra (Max Minghella), a Winklevoss fivérek (Armie Hammer és CGI Armie Hammer, vagy barátibb megfogalmazásban Josh Pence), majd a térhódítást követően Sean Parker (Justin Timberlake) sem hagy szó nélkül.
A poszt. Mark lehetőséget kap egy korszakalkotó oldal megalkotására, mint tudvalevő él is vele, de a projektje előtt álló - főként gazdasági - potenciál végett egyre gonoszabb (vagy racionálisabb, döntse el mindenki maga) játékot űz partnereivel, mert mégis kinek kell a demokrácia, ha a lehetőség adott az egyeduralomra? A cselekmény során egyre jobban elmélyül a hatalmi játék, a közelgő háború is bekövetkezik, amelyet Sorkin pazar írói munkájának köszönhetően zseniálisan megírt dialógusok és (Fincher stílusából adódóan) pattanásig feszített légkörű jogi procedúrák mentén élvezhetnek a nézők. Már, ha nem rettent el valakit egy végeláthatatlanul hosszúnak tűnő bejegyzés, mert a filmbeli harc szó szerint szóban értendő, ugyanis jól körülhatárolható motivációval felvértezett frappáns okfejtésekkel támadják egymást a felek. Klasszikus értelemben vehető akció nincs is a filmben, de ennek a sztorinak az csak ártott volna.
Tetszik? Aaron Sorkin kivételes szövegkönyvét a színészek hibátlan játékaik révén fájdalmasan realisztikus jellemrajzokká alakították, ezáltal a történet egyébként is megsemmisítő morális K.O.-ja nem csak egy mérkőzés erejéig, hanem egy egész szezonig kitart. A sikerét egyébként már a bevonuló zenével előrevetítette, mivel Atticus Ross és az első score-ját jegyző Trent Reznor művészi kockahimnuszokat szerzett, így nem véletlenül nyerték el az Akadémia díját. Még annak ellenére sem, hogy a többséghez hasonlóan jómagam is inkább Hans Zimmernek vagy a számomra meglepő módon jelölést sem kapó Daft Punknak adtam volna a szobrot. Mondjuk ilyen mezőnyben nem egyszerű a döntés... A boksz hasonlatokból kifogytam, de amúgy sem lenne értelme folytatni, hiszen a film többi szegmense mögött olyan szakemberek álltak, akik már korábban és/vagy a későbbiekben újfent bizonyították, hogy nem véletlenül dolgozhattak együtt korunk egyik - a szememben A - legnagyobb rendezőjével. Ha mégis ki kellene emelnem a jobbak közül a még jobbakat, akkor értelemszerűen Jeff Croneweth lenne az egyik, aki sokadik alkalommal nyűgözött le kameramunkájával, valamint a castingért felelős Laray Mayfield, aki valamennyi főbb szerepre megtalálta a legalkalmasabb színészt. Később a Holtodiglanban ezt, a díjat érdemlő teljesítményét is sikerült felülmúlnia.
Ez nem a Facebook-film. Több annál. Sokkal. Külső szemlélő számára teljesen mindegy, mennyire felel meg a cselekmény a valós eseményeknek, mivel a mű során végigvezetett harc esetében huszadrangú volt, hogy a “díjat” hogyan hívják, pusztán a hatalomról szólt az egész játék, s pont emiatt olyan erőteljes alkotás A közösségi háló, mint amilyen. Nem szájbarágósan, nem is erőltetetten meséli el háborúját, ahol nincsen jó vagy rossz, csak kevésbé taszító figura. 9/10
