Al Pacino és Meryl Streep után már a harmadik színészóriás, méghozzá Robert De Niro is jelentkezik idén egy olyan filmmel, amelynek bonyodalmait az általa alakított főhős kora okozza. Azonban kollégáival szemben a nagymenő ezúttal nem a drámai oldalát mutatja be, hanem komikusi vénáját csillogtatja meg. Ráadásul rég nem látott módon brillírozik ebben a szerepben.

Nancy Meyers (Mi kell a nőnek?, Minden végzet nehéz, Holiday) mintegy hat évnyi kihagyás után ülhetett vissza a rendezői székbe, hogy a saját forgatókönyvét vihesse vászonra. Az évek alatt semmit sem változott stílusa, a hollywoodi írók között továbbra is az egyik legjobb emberismerő. Karakterei ezúttal sem sablonhalmazok, hanem élő, érző emberek, akiknek ugyanúgy megvannak a maguk erényei és hibái, mint bárki másnak. Ezáltal elképesztően könnyen azonosulhatunk motivációikkal, érzelmeikkel, valamint esetleges problémáik átérzése sem jelenthet gondot. Konkrétabban?

Ben (Robert De Niro) három éve vesztette el feleségét, s a már 70 éves úriember azóta nem igazán találja helyét a világban. Szakkörökre jár, igyekszik elütni hátralévő idejét, de mégsem érzi teljesnek napjait, amíg meg nem lát egy hirdetést, amely senior gyakornokokat keres egy webáruházhoz. Kapva kap a lehetőségen, könnyedén veszi az interjúk pazar komikumokkal kiegészített akadálypályáit és végül a kissé rideg, karrierista főnök, Jules (Anne Hathaway) mellé kerül. A főhős alázatos munkájának, elragadó személyiségének köszönhetően gyorsan közkedvelt figurává válik kollégái szemében, lassacskán új barátokra lel, valamint hosszú idő után megtalálja a szerelmet is.

A könnyen kiszámítható, illetve nem különösebben eredeti történet legsarkalatosabb pontja a remekül felépített karakterek mellett a komikumok használata. Meyers egészen briliánsan építette fel a történet kapcsolati hálóit is, amelyeket aztán tökéletesen mozgatva már a film legelső perceiben sikeresen kanyarít mosolyt a nézői arcára. Ezt szerencsére csak a “kötelező” drámai mellékszálak erejéig engedi el, de ott sem felejti el főbb célját, így a legszomorúbb pillanatokat is jól időzített poénokkal hozza egyensúlyba. S, ha már poénok: precízen kidolgozott, igényes gegekkel operál, ahol még az altesti humort is képes volt felruházni egyfajta eleganciával. Egyetlen elkeserítő dolog van az egészben, mégpedig, hogy nem az ilyen vígjátékok jelennek meg évente tucatjával…

Mondhatni, könnyű helyzetben volt, hiszen kiváló színészek segítették munkáját. De Nironak legszívesebben már most odaadnám a Golden Globe-ot. Egyszerűen lenyűgöző, mennyire jól állt neki ez a szerep és milyen pazar mimikával koronázta meg az amúgy is jól megírt komikumokat. Hathaway szintén remekelt. Továbbra is bűbájos, valamint színészi kvalitásait mi más írhatná le jobban, minthogy egy pillanat erejéig sem törpült el kollégája mellett. A két főszereplőn kívül még a Fionát alakító Rene Russohoz és a Jasont megszemélyesítő Adam DeVine-hoz köthetők a legemlékezetesebb momentumok, de még az elhanyagolhatóbb szerepeket megformálók között is akadt bőven kimagasló teljesítmény.  

A kezdő ennek ellenére mégsem olyan alkotás, amiből a filmmániások évtizedek múlva is idézgetni fognak. Nem is az, amelyik alapjaiban fogja megrengetni a zsánert. Viszont Meyersnek ugyan elég optimista világnézet mentén, de sikerült elérnie az általa kitűzött célját, mivel filmje két óra könnyed, önfeledt szórakozást nyújt nézőinek. 8/10