A filmtörténelem során is volt példa a plagizálásra, méghozzá akadtak nevesebb elkövetők, köztük Sergio Leone is. Az 1964-es Egy maréknyi dollárért, ami amellett, hogy a legendás olasz rendező első komoly sikere és a spagetti-/italowesternek térhódításának mérföldköve volt, egyben Kuroszava Akira három évvel korábbi, A testőr címre hallgató szamuráj eposzának átirata. Azonban utóbbira semmilyen formában nem hivatkoztak, s noha Kuroszavának tetszett a remake, a japánok nem kegyelmeztek, perre mentek, jogi úton diadalmaskodtak és kárpótlásuk az olasz-amerikai koprodukció teljes bevételének 15%-a volt. Az már más kérdés, hogy ez a jogi hercehurca szerencsére cseppet sem törte meg az ekkor még szárnyait bontogató Leone karrierjét, valamint a kép árnyalása végett az sem elfelejtendő, hogy Kuroszava filmjének története a későbbi elemzések alapján Hammett Véres aratás c. könyvére hajaz erősen, bárminemű hivatkozás hiányában.
Viszont a tyúk, vagy a tojás problémát gordiuszi csomóként kezelve inkább rátérnék a két film alapjára, ami csakúgy, mint a “hivatalos” remake-eknél: azonos. Adott a profi gyilkológép, aki egy kis községbe érkezvén szembesül a hatalomért küzdő felekkel. A hős pedig áldott jó szíve által vezérelve, vagy inkább a könnyű pénzkeresési lehetőséget felismerve rafinált játékot kezd űzni az egymással szemben álló családokkal, aminek során hol az egyik, hol pedig a másik felet igyekszik csapdába csalni. A káosz névtelen hírnöke trükkjeinek kijátszása közben, amint teheti a frontvonalban, egyetlen informátorának és egyben újdonsült barátjának fogadójában szemléli áldozatait, s meg sem áll, míg fel nem borítja az egyébként is ingatag lábakon álló status quót
Nem csak a cselekmény, hanem a beállítások között is könnyedén meghúzható a párhuzam. Az olasz rendező a mellékszálak kidolgozása terén már változtatott, ezeknek közel sem szentel annyi időt, nem is igyekszik olyan mélységet adni az Egy maréknyi dollárértban, mint tette azt Kuroszava A testőrben, helyettük a premierje idején brutalitásuk végett megosztónak számító akciójelenetek kerültek a filmbe, illetve dramaturgiai változtatásának köszönhetően a játékidő is némileg rövidebb lett. Mégsem mondanám, hogy sokkal nagyobb tempót diktálna a western, a japán változat is végig a képernyőhöz szegezi nézőjét.
Az eltérő korképeket ezúttal szimpátiakérdésnek tekinteném, mivel egyik film sem mélyed el a helyszínek, valamint azok által képviselt világ részletezésében, a rendezők inkább csak a kulturális sajátosságokat lovagolták meg, azokat látványelemekként hasznosították. Ezekre és rendezői stílusukra építve Kuroszava magasztosabbá, míg Leone kegyetlenebbé formálta alkotását. Mindkét úton sikeresen célba értek, s bár nálam a hangvételét tekintve a japán film a szimpatikusabb, a mérleg nyelve mégsem mozdul el az irányába, mivel Morricone kiváló zenei témái simán ellensúlyozzák a western ezen "gyenge pontját".
Amikor nekiláttam az Oldboynak, megfogadtam magamban, hogy egyik összevetést sem fogom “ízlések és pofonok” jeligével zárni, de ezúttal tényleg nem nagyon lehet dönteni. Akár Mifune (újabb) legendás szamuráját, akár az első főszerepével rögtön a köztudatba berobbanó Eastwood pisztolyforgatóját nézem, akár a filmek bármelyik másik aspektusát, nincs érdemi különbség. Mindkét film klasszikus, bármelyik elé ül le a néző, csalódni nem fog. Illetve, ha már szóba hoztam az alkotásokat, akkor a japán vonalon érdemes megtekinteni Sanjuro c. folytatást, valamint a western esetében a jóval ismertebb Dollár-trilógia másik két darabját (Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf) is.
A testőr: 8,5/10
Egy maréknyi dollárért: 8,5/10
