-SPOILERMENTES-
Amikor egy magyar thriller kerül a mozikba, ami ráadásul kilátásba helyez egy csavaros, időhurkos vonalat is, akkor a minimum az, hogy felvonjuk a szemöldökünket és kicsit félve ugyan, de izgalommal várjuk a preimier napját. Elképzelem, amint egy okos, minimalista stílusban leforgatott, a rejtélyre és hangulatra koncentráló, végig izgalmas film pereg a vásznon. A Hurok című film ott rántott vissza a magyar valóságba, amikor először láttam az előzetest. Közeli a szereplőkről, pisztoly, futás, szürke lépcsőház, romos téglaépületek, dübörgő zene, gyors vágás. Na de hol itt az a bizonyos a csavar, a hurok?
Sehol.
A story két sorban vázolható: Ádám és Anna rendszeresen drogot szállítanak A-ból B-be, de úgy döntenek kiszállnak, és ellopják az aktuális szállítmányt. A dolgot tetézi, hogy a nőről kiderül hogy terhes, a férfi viszont még nem érzi magában a gondos családapát. Attól függetlenül, hogy a Hurok nem hagy túlzottan fájdalmas csalódást az egyszeri mozinézőben, a hiányérzet ott bújkál a kifelé áramló tömeg arcán. Az enyémen is. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a film bizonyos szempontból nagyon is jól teljesít. A képi világa egységes, és ahhoz képest, hogy a történéseknek végig színek nélküli folyosók, szobák és romos belső udvarok szolgálnak díszletül, mégis kellemes a szemnek.
A színészi alakítások is teljesen rendben vannak, Száraz Dénesre remélem több hasonló szerepet osztanak majd, mert látszott rajta, hogy élvezettel hozza az események sodrában kavargó, elkeseredetten a kiutat hajszoló "akcióhőst". Nagyon ritkán lehetett csak észrevenni, hogy kilóg a lóláb, és csak játszik, én pedig egy filmet nézek. Ez sajnos a magyar produkciók egyik legszembetűnőbb sajátossága, de szerencsére az utóbbi idők magyar filmtermése ezt egyre inkább kezdi levetkőzni, és ez örvendetes. Egyedül talán a főhős apját játszó Hegedűs D. Géza játéka volt kicsit furcsa, a kórház orvosaként. Mintha egy ottani leszedált beteget látnánk orvosi köpenyben, aki rátalált a szertár kulcsára, és titokban rájárna a pirulákra. Ez persze valószínűleg nem az ő hibája.
És akkor a károgás, mert sajnos ebből jut most több. A készítők azt hitték, hogy ha megvan a koncepció, az önmagában elég lesz. Összemosodó idővonalak és önmagukkal találkozó szereplők egy pörgősre húzott thrillerben. Nagy hiba, hogy itt megálltak, mert ebben rengeteg lehetőség van, így viszont a film csak egy félig-meddig elvesztegetett, minden humor és játékosság nélküli kiindulópont maradt. Nincsenek megválaszolva a miértek, az a bizonyos hurok csak úgy van, és random generálja az átfedéseket, mindenféle rendszer nélkül, észrevétlenül. A szereplők hol tudatában vannak ezen anomáliáknak, hol pedig nem, éppen ezért nem igazán fejlődnek, vagy tanulnak. A főhős minden egyes alkalommal hosszan rácsodálkozik önmagára, hogy aztán 10 perc múlva ugyanazon a helyszínen újra előadja ugyanazt a rácsodálkozást.
A szereplők teljesen érthetetlen módon csupán pár helyszín között mozognak újra meg újra, egyik sem képes kiszakadni ebből a hurokból. Lehet ezt is a koncepció számlájára írni, de én inkább a forgatókönyv gyengeségének érzem, hiszen az állandó ismétlések a film közepétől már unalmasan hatnak(ráadásul ugyanazzal a drámaisággal előadva mintha először látnánk őket, semmi vágott snitt, egybe letolják az egészet újra), éppen ezért a hurkot ilyenkor egyre szívesebben képzeltem inkább a nyakam köré. Elindul a cselekmény, aztán megint és megint visszahajlik önmagába, és látjuk amint a szereplőink képtelenek szabadulni ebből az útvesztőből, ahogy pedig halad előre a film, úgy szűkül saját látóterük és cselekvőképességük. Egyedül a film utolsó percei képesek kilépni ebből az örvényből, és visszatérni ahhoz a színvonalhoz amit a film elején beígértek a nyitó képsorok.
A vetítés végeztével egy érdekes gondolat lepett meg kifelé menet. Filmként vizsgálva a teljes képet, arra kellett rájönnöm, hogy a mű semmi különleges filmnyelvi ötletet nem vonultatott fel a laza másfél óra alatt. Elmulasztották azt a fajta játékosságot, amit mondjuk a Holnap Határában, vagy az Idétlen Időkigben láttunk. Nem mutattak egy olyan jelenetet sem, amikor ez a furcsa anomália megmutatja magát, vagy ahogy lezajlik, szóval nem sokat tudtunk meg magáról a hurokról sem, ami a film címét adja. Egy színházi produkcióban viszont, ahogy a főszereplőből egyszerre több van a színpadon, vagy a jelenetek átfedése, egy másik szemszögből láttatása, a kevés szereplő és helyszín miatt, okosan alkalmazott színházi eszköztárral, egy kreatív darabként születhetne újjá.
A konklúzió az, hogy sajnos láttunk már a kategóriában sokkal izgalmasabb műveket is, így aki ezeket szeretné látni, az nézze inkább az Időhurok című Ethan Hawke filmet, vagy a szinte nulla költségvetésből készült, zseniális Coherence-t. És még valami... a filmben a negatív hőst Dezsőnek hívják, és ez a név a játékidő legkülönbözőbb pillanataiban került kimondásra, de ha nem tizenötször, akkor egyszer sem. A tizedik után már végig csak az járt a fejemben, hogy "Dezsőnek meg kell halnia..." 5/10
